Az Afrikai szeretők nem elsősorban filmnyelvi újdonságaival tud megragadni, hanem inkább történetével. Ami meglepő, az ugyanis a legkevésbé sem eredeti. Az alapötlete legalábbis.
Tegyük túl magunkat a 2003-as A japán szerető címével való feltűnő párhuzamon, bár még akkor is, nem győzhetünk eleget bosszankodni a nézőcsalogató szándékú, ám annál fantáziátlanabb, az eredetit sava-borsától megfosztó magyar címadás felett (hogy A fehér maszáj vajon miért nem maradhatott A fehér maszáy...). Tehát miután ezen a bosszantó tényen elegánsan - nekem kevésbé sikerült - átléptünk, egy kifejezetten érdekes filmélményben lehet részünk.
Az Afrikai szeretők nem elsősorban filmnyelvi újdonságaival tud megragadni, hanem inkább történetével. Ami meglepő, az ugyanis a legkevésbé sem eredeti. Az alapötlete legalábbis. Egy fehér nő lángra (vagy szerelemre) lobban egy maszáj harcos iránt, majd a kulturális-civilizációs különbségek annyira eltávolítják őket egymástól, hogy a lány közel kerül ahhoz, hogy félteni kezdje saját és időközben világra hozott félvér babája életét. Hát ennyi? Ezeknek a Lányom nélkül soha-típusú történeteknek az igazi hátulütője az tud lenni, hogy a társadalmi "mondanivaló" fenyegetően tornyosul az önmagában is kemény családi helyzet fölé és az ember már azt sem tudja, hova kapja a fejét, a szerző - a Lányom nélkül soha esetében is "hozott anyag" az alap, az írónő saját története - annyi, de annyi mindent szeretne elmondani. Pedig nem kéne.
Az Afrikai szeretők talán ezen az alaptévedésen próbálja magát átbillenteni és helyezi fókuszát valami egyszerűbbre: két emberre. Ami a közegből látható, az mind velük érintkezik: az történetük a szűrője. Ehhez két jó színész - különösen a film igazi főszereplője, a Carolát játszó Nina Hoss - volt a rendező segítségére. Számomra gyakorlatilag a színésznő arca viszi el a hátán a filmet.
