Két tanmese találkozik a stúdió kapujában: az egyik pólóján a földönfutók és a kiváltságosok egymásnak feszülő emblémája, a másikon a hétköznapi fasizmusé, hamarosan csatlakozik hozzájuk a gumibotos harmadik is, őt úgy hívják, korrupció. Remekül megértik egymást, filmre velük! A zóna a fordított gettó ötletével játszik, ahol a városból kihasított, szögesdróttal elkerített területen nem a megbélyegzettek, hanem a fehérkesztyűsök vannak összezárva. Fallal védett luxuslakóparkjuk egy kis Svájc Mexikó közepén: a szolgáltatások között nemcsak a medence és a külön bejáratú iskola szerepel, de a külső törvényekkel szembeni immunitás is. Legalábbis a lakóparki többség így gondolja: mindössze egyvalaki szavaz nemmel, amikor dönteni kell, legyen-e embervadászat a paradicsomba beszökő, és ott emberben, ingóságban kárt tevő garázdák, vagyis a három betörőből egyedüliként élve maradt kiskorú kézrekerítésére. Azért, amit a film mutatni tud, nem kell megvárni a véres végkifejletet: benne van az e szavazós jelenetben, ahogy a kezek a magasba lendülnek vagy éppenséggel tétován - a többségi álláspontot kivárva - ímmel-ámmal emelkednek. Innentől nincs mit bizonyítani: ja, az ember ekkora állat, parancsra, tömegben oldódva bármire képes. Marad viszont a játékfilmes igény egy eleje-vége-közepe sztorira, ez pedig lassan eszmélő gyerekszereplőért, nyomozási szálért, profi elvarrásért kiált. Igen, valahogy így kell nemzetközi szinten szájba rágni - vonhatjuk le a tanulságot, de csak azután, hogy a filmesek is levonták a magukét.
