A Szegény Dániel szerepét Simon Kornéltól vetted át. Ilyenkor a legkézenfekvőbb kérdés, hogy mennyire nehéz egy már kész produkcióba belekerülni.

Szanitter Dávid: Igazából soha nem vettem át ekkora szerepet, csak jóval kisebb epizód szerepeket. Hogy mennyire nehéz? Az a helyzet, hogy pokolian, mert az amúgy hat hetes próbafolyamat teljes egészében kimaradt, és ilyenkor nem elég a szöveget, az egész folyamatot megtanulni, hanem még azokat az apró jeleket is rögzíteni kellett, amit az előző színész apránként begyakorolt.

Ez azt is jelenti, hogy néhol úgy érzed, te másként oldanád meg?

SzD: Ez az igazi különbség aközött, ha egy próbafolyamatot végigcsinál az ember, és ha átveszi a szerepet. Hogy nem tudom, hogy másként csinálnám-e meg. Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy fél év múlva egészen más lesz ez a szerep, mint amilyen akkor volt, amikor átvettem. De most az elsődleges feladatom éppen ez volt, hogy minél gördülékenyebben folytassam, ami egyébként pokoli nehéz. Nem is a közel száz oldalas szövegkönyv, ami pedig olyan, hogy abból szinte mindent meg kell tanulnom, mert olyan gyorsak a párbeszédek, hogy figyelnem kell minden végszóra, minden jelre. Ilyenkor a feleségemmel együtt tanulunk, most is ő mondta az összes többi szereplő szövegét, én meg mikor már jobban tudtam, válaszoltam neki. A végére odáig jutottunk, hogy már lejártuk. Ha találtam egy hat négyzetméteres helyet, akkor beosztottuk a díszletet, hogy akkor ez lesz a rattan bútor, ez az asztal, ez pedig a kanapé. És én egy métereket mentem jobbra vagy balra, és mondtam a szövegemet, ami önmagában, a próbákon kívül még naponta úgy két órát vett igénybe az utolsó egy hétben.

Ha jól tudom, te a Karinthy Színházban egyébként még nem is játszottál...

SzD: Képzeld el, hogy a Schubert Évához jártam 14 éves koromtól "bohóckodni" suli után a színjátszó szakkörbe. És amikor most találkoztam a szerep kapcsán a Karinthy Marcival, akkor kérdezte, hogy egyébként voltam-e már a színházában, és mit néztem meg itt. Erre én mondtam, hogy nézni már természetesen több mindent néztem, sőt, egyszer már játszottam is egy mesejátékban a Schubert Évával, aki úgy 20 évvel ezelőtt idehozta a Tapsikádé Fülönfüggője című előadást. A Marci - akinek legendás agya van -  erre azt válaszolta, hogy „várj csak, emlékszem, mi is volt a címe? Valami nyuszikának a fülönfüggőlye..” Egyszer látta, 20 évvel ezelőtt, miközben én is alig emlékszem a címére. Ő meg amint meghallotta a Schubert Éva nevét, rögtön tudta, hogy miről beszélek. A múltkor meg a Laci mesélte (Újréti László, az előadásban a Felügyelő karakterét formálja meg - a szerk.), hogy neki egy 30 évvel ezelőtti darabjára emlékezett a Marci. Eszméletlen, hogy mennyire odafigyel az emberekre, és mire tud emlékezni. Tehát a kérdésedre válaszolva már játszottam itt Ravaszdi Rabár, a róka szerepében.

Az előadás műfaja is egy érdekes kérdés, valamiért nem szoktak sok kirimit bemutatni pedig ez egy nagyon érdekes műfaj. Más előadásokkal kontrasztba állítva mennyire más ilyet játszani? Ugye a színészetre mindig azt mondják, hogy itt minden este a legelejétől fel kell építeni az egész előadást, és hogy ez a szépsége is, és a nehézsége is. Ebben az esetben azonban ez még inkább igaz.

SzD: Nekem a krimi teljesen kimaradt az életemből. Nem tudom, hogy ez hogyan történhetett, mert egyébként érdekes műfajnak tartom, és tisztelem azokat, akik végigkövetnek egy történetet miközben a megoldáson töprengenek pláne az írókat, hiszen egy ilyen történet az ő részükről nagy bravúr. Egy krimit jól megírni az olyan, mint egy nagyon bonyolult matematikai függvény, ráadásul közben vezetni kell végig a nézőt, hogy mindig éppen azt gondolja, amit akarunk, hogy gondoljon. Mert ha véletlenül a szerző elkövet egy hibát, akkor oda az egész történet. Éppen ennek a darabnak az írója írta egyébként a Nyolc nő című krimit, amit néhány évvel ezelőtt olvastam, mert egy sok női szereplős darabot kerestem. És ugyan tetszett, amit olvastam, de azért nem különösebben. Amikor aztán megtudtam, hogy ez a Nyolc nő szerzőjének a története, akkor kicsit félve olvastam el, pedig tényleg nagyon jó, nagyon szerethető. Emlékszem, amikor otthon a feleségemmel olvastuk, akkor közben óhatatlanul próbáltam kiokoskodni a megoldást, de a végén nekem is leesett az állam. Utána pedig arra gondoltam, hogy milyen izgalmas lesz majd a darab végén nekem megmondani az összes nézőnek, hogy... na de tessék megnézni az előadást.

Korábban sorozatban szerepeltél, ha jól tudom, a TV2-nél voltál állandó szereplő.

SZD: Igen, a Jóban Rosszban című sorozatban.

Más interjúinkban is felmerült már a kérdés, hogy hol érzi jól magát az adott színész? Te a kamera előtt vagy a színpadon vagy otthon igazán?

SzD: Be kell vallanom, hogy kamera előtt olyan nagyon nem szeretek lenni. Pedig régen még Kölyökidőztem, szóval elég korán odakerültem az MTV környékére és valahogy mégsem szerettem meg. Aztán pedig voltam nagyjáték filmben is, és rengeteg sok órát töltöttem a forgatások helyszínén. Na ott derül ki, hogy mennyire más minden, hogy nincsen meg ugyanaz az íve, mint egy színházi előadásnak. Ott a forgatókönyv és a helyszínek szerint zajlik a munka. És ha a forgatókönyvben egy bevilágított szoba később is szerepel, akkor azt mondják neked, hogy figyelj, akkor most felvesszük az elejét, aztán ugrunk a végére, de itt már egy hozzátartozód meghalt, és délután meg majd ugrunk a közepére, aztán este pedig magadra kéne gyújtani a lakást. És közben az átállások órákig tartanak, mert ugye ugyanolyan fényeket kell, hogy produkáljanak. Ez pedig rettentő sok idő, hosszú órákig kell arra várni, hogy mikor mehetünk végre forgatni. Itt meg egy előadásnak van egy jó íve, hozzám ez közelebb áll.

Nem tudom, hogy azt a kollégák már mesélték-e, de érdekesség, hogy amikor a darabot először színpadra vittük még Simon Kornéllal, akkor neki is éppen született a kisbabája, ahogy hamarosan nektek is.