A témából születhetne izgalmas akciómozi, könnyes-szomorú hollywoodi kalandfilm, az angol rendező, Paul Greengrass azonban egészen más utat választott, a dokumentumfilmek műfajához közelítette a United 93-as repülőgép tragédiáját.
Már a nyitó képsorok is egyértelművé teszik, hogy annak a bizonyos katartikus napnak, 2001. szeptember tizenegyedikének az amerikai nemzeti pátosztól mentes, tényszerű rekonstruálását követhetjük majd nyomon - a szállodai szobában arab férfiak imádkoznak, a Koránt tanulmányozzák, akkurátusan készülődnek a másnapra, a szemükben azonban félelem, mozdulataikban bizonytalanság.
Az intro után az események felgyorsulnak - több helyszín váltakozik a filmben: hol a földi irányító központban vagyunk, hol az említett gép fedélzetén, hol a vadászpilóták katonai bázisán. Már az is izgalmas, ahogyan Greengrass az egymástól függetlennek tetsző szálakat fokozatosan egybefűzi - a földi irányítók Bostontól New York-ig először csak annyit tapasztalnak, hogy gépeik sorra tűnnek el a radarról, egyelőre azonban bizonytalanok arra nézve, hogy gépeltérítések történtek-e. A CNN élőben mutatja az ikertornyokba csapódó repülőgépeket, ám senki sem akarja elhinni, hogy a két esemény összefüggene; a United 93-as járaton az utasok gondtalanul beszélgetnek, a terroristák azonban egyre feszültebbek; a katonai bázison mindenki bizonytalan, felsőbb utasításra vár.
Paul Greengrass visszafogott rendező - nem foglal állást senki mellett és ellen, a véres eseményeket módjával ábrázolja, nem rendez mészárszéket a vásznon. A film erőssége, hogy hiába ismerjük a tragédia kimenetelét, képesek vagyunk úgy nézni az eseményeket, mintha másképpen is történhettek volna - ebben persze nagyban segíti a nézőt, hogy az említett járat utasai - melynek célpontja a Fehér lett volna - ellenállást tanúsítanak, megpróbálják megakadályozni, hogy a repülőgép célba érjen. (Arról a szomorú tényről már nem is beszélve, hogy - hálatlanság-e vagy sem - ma már szeptember tizenegyedikéről elsősorban a World Trade Centerbe és a Pentagonba csapódó repülőgépek jutnak eszünkbe, nem pedig azon járat, melynek személyzete és utasai ellenállást tanúsítottak).
A United 93-as torokszorító mozi. Nem ítélkezik senki felett, nem démonizálja a terroristákat, nem avatja szentté az utasokat. Egyszerűen csak embereket ábrázol, akiket a véletlen egy repülőgépen terelt egybe, legnagyobb pechjükre más-más célzattal. Az ő értelmetlen tragédiájuk mellett a politika inkompetenciája az, ami különösen vérlázító a filmet nézve - a vadászpilóták az elnöki parancsra várnak, ami késik; mindenki tanácstalan, a békeidőben sokszor kipróbált és begyakorolt vészhelyzetekre alkalmazandó forgatókönyvek a valóságban csődöt mondanak.
A World Trade Center tragédiáját követően sok amerikai film a cenzúra áldozata lett, sorra vágták ki az akciómozikból a felrobbant repülőket, az épületekbe csapódó gépeket. Greengrass filmje az egyik első fecske, mely hajlandó volt szembenézni a szomorú eseményekkel - A United 93-as c. film azonban nem csupán ebben úttörő. Abban is maradandó vállalkozás, hogy teszi mindezt a dokumentarizmus hagyományainak, a tények tiszteletben tartásával, melyet professzionális módon elegyít az akciómozikra jellemző izgalmakkal, bizonyítván, hogy a valóság még mindig sokkal felkavaróbb, mint a mégoly mesteri módon is megkonstruált fikció.
