Olyan ritka a működőképes magyar szerzői zsánerfilm, mint a hegyek a Hortobágyon. Hajdu Szabolcs komoly finanszírozási nehézségek között, hosszú évekig készülő Délibábja a pannon tájon fehér hollónak számító western stílusjegyeit felhasználva beszél egyetemes kérdésekről. A nemzetközi színészgárdával forgatott különleges alkotás dekonstruálja a műfaji kliséket.

A magyar filmek központi támogatásának átalakítása közel sem ment problémamentesen. Az egyik nagy vesztes éppen Hajdu Szabolcs volt, aki a Délibáb filmtervével még az MMKA-tól nyert támogatást, 2009-ben. Aztán rengeteg bizonytalanságban és idegességben töltött hónappal később (három év telt el közben) már a Filmalap égisze alatt kezdhette el a forgatás előkészítését. Az alapötletet egy Tar Sándor-novella jelentette, a Ház a térkép szélén. A debreceni Hajdu egy interjúban beszélt arról, hogy számára nagyon is ismerősek a Tar-írások alakjai. Ami nem véletlen, hiszen 2005-ös haláláig Tar Sándor is a cívisvárosban élt és alkotott, hősei pedig olyan perifériára szorult, kilátástalan sorsú emberek, akik a Délibábban is megjelennek. A novella története csak nyomokban (alapszituáció, egy-két szófordulat) köszön vissza a hortobágyi westernben, a legnagyobb változtatást pedig a főszereplő alakja jelenti.

Francis elefántcsontparti focista, akit bundázás miatt köröz a rendőrség, ő pedig egy eldugott hortobágyi libatelepen húzná meg magát, ahol a helyi kiskirály, Cisco szava a törvény. Francis szerepét a Jarmusch-filmekkel ismertté vált Isaach De Bankolé játssza. A faarcú színész jelenlétének súlya van a vásznon, nem lényegül át, hanem egyszerűen ott van, és teszi, amit tennie kell. Ő a westernek magányos lovasa, aki megérkezik a poros városkába, ahol valamiképpen megmenti a közösséget a rátelepedett zsarnoktól, miközben egy női szívet is összetör, majd ellovagol a naplementébe. Ezt az unalomig ismert alapképletet alkalmazza és alakítja át a Délibáb is. Ám mennyivel abszurdabb jelenet az, amikor az isten háta mögötti, Kőbányaitól savanyú szagú ivóba egy sporttáskás fekete bőrű férfi lép be. Maga a nyitókép is gazdag képzettársításokra ad lehetőséget. A végtelen rónán (f)elszabadultan sétáló Francis a Marseillaise-t fütyörészi, ki is jelölve a szabadság-rabság tengelyen elhelyezkedő tematikát. A vászon jobb sarkán haladó főhős nemcsak a Hortobágy, hanem a cím hatalmas betűi mellett is eltörpül. Csak később derül ki, hogy az első jelenet a film időrendjének közepéből való.

A civilizációtól távol eső libatelep egy gengszterbanda kezében van, akik rabszolgaként dolgoztatják a nyugdíjuktól is megfosztott helyieket, és azokat is, akik a törvény elől hozzájuk menekülnek. Francis hamar ráébred, hogy neki tovább kell innen állnia, de már nem rendelkezhet szabadon saját sorsáról. Cisco tiltása ellenére megszökik, de a pusztán a szabadság kezdeti boldogsága hamar délibábnak bizonyul, és végül ugyanoda jut vissza, ahonnan elindult. A tanyán vegetáló megnyomorítottak szenvedéseire többféleképpen reagálhat a kevés szavú idegen. Cimborál a lovas, gépfegyveres elnyomókkal (már első találkozásukkor ökölpárbajba bonyolódik velük), továbbáll, vagy megváltoztatja a status quo-t. Egy papírfecnire írt üzenettel Anna (a tanya korábbi tulajdonosa), Cisco nője megkéri Francist, hogy zavarja el a rosszfiúkat. Habár a szöveget kiszótárazza, de semmi sem utal arra, hogy komolyan meg is fontolná a lehetőséget. A sikertelen szökés után végül a véletlen hozza úgy, hogy Annával megpróbálják megdönteni Ciscoék uralmát. Hajdu szikár, végtelenül szűkszavú és komótos lassúsággal előrehaladó filmjében csak a féltékeny főnök fejében valósul meg Francis és Anna (testi) szerelme.

A teljes egészében a pusztán játszódó történet nagyobb egységeit szimbolikus rajzok (pl. csapda, zászló, labda) választják el egymástól. A végső leszámolás elkerüli a hatásvadász, látványos megoldásokat és a dramaturgiai csúcspontot. Az egymás mellé kiterített halottak képe (akik között sokkal több az ártatlan) felkavaróan hat a nézőre, és még inkább visszaránt a valóság közelébe. Hiába sikerült legyőzni a gazembereket, Francis úgy lovagol el a naplementébe, hogy ebül szerzett vagyonát nem osztja meg a totálisan kisemmizett közösséggel. Csak idő kérdése, mikor érkeznek a nyakukra újabb elnyomók.

Legutóbbi filmjeiben Hajdu Szabolcs a szabadság, a lázadás, a hatalom, az elnyomás, illetve az otthonosság és az idegenség témáit járta körül. Egyre egyértelműbb, konkrétabb és egyben durvább helyzeteken keresztül mutatja be szereplői világát. A Fehér tenyér tornászgyereke a maga módján lázad edzője brutalitása és a szülői kényszer ellen, a Bibliothèque Pascal Monája az átlagnál szabadabb nőből angliai szexrabszolgává válik, neki a történetmondás jelent szabadulást a hétköznapoktól. Végül eljutunk a mai magyar valóságban is létező modern kori rabszolgatartáshoz (lásd Till Attila Csicska című rövidfilmjét). Dongó Kanadában, Mona Liverpoolban, míg Francis a Hortobágyon számít idegennek. A western stílusjegyei nem válnak le a történetről, a műfaji alapsémák – bár csak az értelmezés első rétegét képezik – sajátos és általában szerencsés fénytörésbe kerülnek a vadkeleti pusztával és lakóival. A Délibáb világában nincs Messiás, gyermeki, éretlen beidegződés a messziről jött idegentől várni a helyzetünk hirtelen jobbra fordulását. Amíg ez a délibábos mentalitás nem változik meg, addig a mindenkori hatalom rabszolgái maradunk, nem pedig szuverén, magunkért kiálló közösség. Ha ez a fájóan aktuális mondanivaló jobban átszüremlett volna a film szövetén, egy nagyon jó film születhetett volna. Kár a kihagyott lehetőségért.