A Paramount Channel decemberben többször is műsorára tűzi a Kétszínű igazság című 1991-es filmet, amelyben az ifjú James Spader és John Cusack barátságának politika általi halálát követhetjük nyomon. De mi van, ha nem érdekel minket az a sok felesleges dráma, morális üzenet és a jellemek oda-, valamint visszafejlődése, hanem csak gyönyörködnénk egy jót? Ki mellé állunk akkor?
Kész szerencse, hogy Ultronnak nincs szempillája, mert ha lenne, bizonyára semmi másra nem emlékeznénk a második Bosszúállókból. James Spadernek ugyanis ez az egyetlen testrésze, amely egy percet sem öregedett azóta, hogy A gyönyör rabjai emlékezetes szexjelenete után - Koltai Lajos fényképezésében - átsütött rajta a reggeli napfény. (Még árnyékot is vetett.) A jelenleg ideje nagy részét a Feketelistának szentelő, ötvenöt esztendős színész a nyolcvanas-kilencvenes években fésülgetni való szőke hajával és valószínűtlenül karcsú derekával is hódított kedvesen idétlen romkomokban (Próbababa és Álmodj rózsaszínt) és kultikus rendezők kultikus műveiben (Szex, hazugság videó, Karambol).
Arisztokratikus vonásai és gyakran ellenszenves mosolya számos olyan karakterre predesztinálták, melyet az Amerikai fater Rogerjének szavaival így jellemezhetnénk: „a legvonzóbb rohadék, akivel találkozni lehet”. Gondoljunk csak a Farkas méltán levizelt Stewartjára, vagy a Két nap a völgyben zakkant Lee-jére! De azért megesett, hogy ő volt a jófiú, például a Halálos barátság pszichopata Rob Lowe-jával és a Kétszínű igazság sérült lelkű, törtető Cusack-jével szemben. A legjobban azonban mégiscsak a – finoman szólva – ellentmondásos jellemek állnak neki, amit a kétezres években A titkárnővel, a Jogi játszmákkal és a Feketelistával bizonyított.
Bár az előkelő kisugárzás teremt némi rokonságot, a Spadernél hat évvel fiatalabb Cusack megjelenésében kollégája tökéletes ellentéte. A természet feketéhez közelítő haj- és szemszínnel, valamint fehér bőrrel áldotta meg, így semmi meglepő nincs abban, hogy rá osztották a gothok, emósok és vámpírok közös ősének, Edgar Allan Poe-nak szerepét. A holló a tökéletes adottságok ellenére nem lett a legjobb filmje, bánatos barna tekintetét a rendezők előtte és utána is jobban ki tudták használni, legyen szó romantikus hősökről (a klasszikus Mondhatsz akármit, vagy a kevésbé klasszikus Szerelem a végzeten), szenvedő entellektüelekről (Minden gyanú felett, Max, Pop, csajok satöbbi), esetleg a hollywoodi lét sötétebbik oldalán tengődő figurákról (Térkép a csillagokhoz). A „seggfejfaktor” azért belőle sem hiányzik, amit bizonyít, hogy ha kell, még Spadert is lenyomja ezen a téren.
A hasonlítgatásra kiváló alkalmunk nyílik ebben a hónapban, de semmi ok a pánikra, a választás nem kötelező.
