Hogy mi kerül az asztalra...

A gasztronómia egyértelműen a gazdag, jóléti társadalmak terméke. Ahol mindennapi téma az, hogy kerül-e valami egyáltalán az asztalra, ott nem nagyon válogatnak mi legyen az, örülnek ha egyáltalán akad valami. Ahol az éhséget kell minél gyorsabban, és minél hatásosabban csillapítani, ott inkább játszik szerepet a mennyiség, mint a minőség. Legyen elég krumpli, kenyér, rizs, bab és kása, mutatóba valami hús hozzá, ha jut. Ha a család jobb anyagi helyzetben van, van mód és igény az alapanyagok alaposabb megválogatására, van energia az elkészítési módszerekkel való kísérletezgetésre, már lényegesen ízletesebb és változatosabb étkek kerülhetnek az asztalra, ahol már a minőségi tényező is megjelenik, ám még mindig csak a bendő megtömésénél tartunk. Ha már a gyomor alapállapotban tele van, korogni is csak "vekker"-funkcióval szokott, ha van idő órákat a tévé előtt ülni Jamie Oliver, Keith Floyd, Gordon Ramsay és a többi sztárszakács főzőműsorát nézve, ha a könyvespolcon ott sorakoznak ezek méregdrága szakácskönyvei, ha a konyhában már egy méternél hosszabb polc szolgál kizárólag a fűszertégelyek megfelelő elhelyezésére, ott már másról van szó, mint puszta táplálkozásról. Ehhez már biztos anyagi jólét szükségeltetik, extrém formáiban kifejezetten gazdagság: hallottam olyan franciaországi csokikóstoló kiruccanásról, mely egy bő hétvége időtartamára több százezer forintba került. De se szeri, se száma a hasonló árkategóriás egzotikus főzőiskolákat kínáló desztinációknak, melyek szintén nem az éhes/éhező tömegek részvételére számítanak. Ez, éttermi viszonylatban, már az a kategória, amikor a tányéron található ételmennyiség fordított arányban van az árával: egyre drágább az immár nem szimpla egytálétel (hogy ne mondjam: zónamenü), hanem ételköltemény, és egyre kevesebb. Ám hozzávalóiban, elkészítésmódjában egyre kifinomultabb és egyre igényesebb. (Persze, cinikusan fordíthatjuk a dolgot úgy is, hogy ha már ennyi pénzt kifizettünk ezért, nem fogjuk azt mondani, hogy ehetetlen...) Szóval, ott vagyunk, annál a világnál, melybe e hosszú című spanyol doksi kalauzol el bennünket.

Sztárszakácsok, szakácssztárok

Ennek a szarvasgomba-illatú, vörös kaviárral és fürjtojással megrakott, vaníliarudakon álló nyelvhalfilé-egyháznak (ez így együtt iszonyú lehet, csak a hatás kedvéért soroltam) az utcai hittérítői a már említett tévészakácsok, míg papjai a valódi séfek, akik a legendás Michelin-csillagot kiérdemelt éttermekben nap mint nap kápráztatják el valóban művészi teljesítményükkel a hívő sokaságot: az ezt megfizetni képes ínyenceket, a gourmandokat. Évente egyszer, a legjobbak szerte a világból, megmérkőznek egymással a Bocuse d'Or díjért. A film a spanyol aspiráns, Jesús Almagro küzdelmét dokumentálja legalább olyan babra aprólékossággal, ahogyan Jesús a versenyre készült.

Gasztronómiai thriller? Sportdokumentumfilm.

Talán csak a versenyző honfitársukért izguló spanyolok élhetik meg e filmet thrillerként legfeljebb, míg más inkább egy formájában teljesen szokványos sportdokumentumfilmet láthat: hogyan, milyen viszontagságos úton, mekkora önfeláldozással, milyen lemondásokkal jut el az elszánt sportoló a versenyre, ott hogyan versenyez teljes erőbedobással, és hogyan végez, győz vagy éppen veszít. Gasztro-thrillerként inkább egy sötét, falusi disznóvágásos filmet, vagy egy vágóhídi élelmiszerhamisításos horrort tudnék elképzelni (copyright by efes), vagy olyasmit mint Linklater Megetetett társadalom című filmje. Nem pedig egy szimpla szakácsversenyt. Ráadásul Jesús szimpatikus figura. Nem amolyan idegbeteg, ordítozós pszichopata, akinek hangjára kukták hada rezzen össze és veri a habot nyakát behúzva, ahogyan általában a séfeket képzeljük el, Jesús elképesztően aprólékos munkával, odafigyeléssel alkotja meg a versenyen megszabott bresse-i csirkéből, norvég laposhalból és királyrákból álló menüsort. A filmben hosszan látjuk, ahogy Jesús sok száz (!!!) kilónyi csirke, hal és rák elhasználásával, szinte az összes spanyol mesterszakács szigorú és olykor kegyetlen, de segítő bírálatával megalkotja a szemre tökéletes alkotást, majd a film utolsó harmadában összefoglalását láthatjuk magának a versenynek, amely azonban nem sokban különbözik egy súlyemelő-, vagy éppen aerobikversenytől. Külön fakkokban a versenyzők elkészítik a cuccot, amit aztán a hosszú föveges zsűri jól megkajál, majd pontoz. Közben drukkerek szurkolnak, mint a focimeccsen. A győztes örül, a vesztes szomorkodik, ahogyan ez szokásos. Ennyi a film, nem több, izgalmas és szórakoztató, akit lázba hoznak a különböző főzési, darabolási és egyéb tálalási eljárások, viszont rettenetesen unalmas annak, akinek általában bőven megteszi egy akármilyen műanyagtálcás fastfood flamó...

Kinek ajánljuk?
- A főzőcsatornák állandó nézőinek.
- Akinek több mint egy polcot foglal el a szakácskönyv-gyűjteménye.
- Annak, aki legalább kétszer tudatosan kattintott főzősblogra.

Kinek nem?
- Annak, aki nem tulajdonít túl nagy jelentőséget annak, mi kerül az asztalra.
- Akik válogatós, pl. undorodik a tengeri herkentyűktől.
- Fogyókúrázóknak (bár, amit látnak, attól tuti nem híznának el...).

5/10