Olyan hamar bejáratódott a Casino Royale elsőbálozó Bond-modellje, hogy máris sikerült belekényelmesedni a felfedezett formulába. Tán korai még a producerek elbizakodottsága, hiszen az elődeihez képest merőben szokatlan társasági és harci modorral jelentkező új Bond bemutatása, az alapoktól való újbóli elrugaszkodás egyszeri hangulatfokozó elem volt, ami nélkül nem marad más, mint egy összevérzett szmoking és a nyers, öklöző harcmodor Daniel Craig előadásában. Persze még mindig meg lehetett volna kockáztatni, hogy Pierce Brosnan csak álmodta az egészet, és egy reggeli martini után visszaáll a világ rendje, de ez most már visszavonhatatlanul a paródiákra marad, az új epizód ugyanis ott folytatja, ahol a régi abbamaradt. Az pedig ott esett, ahol Bond új korszakot hirdetett; olyat, ahol nem a sorozat saját hagyományai, hanem a legújabb akciófilmes trendek diktálnak. Ebben a történelmi Bondokéhoz képest jóval hajtósabb mezőnyben viszont akármilyen tökös is a 007-es, mégiscsak a korrekt trendkövetés jut neki osztályrészül. A Quantum csendje angol rekordbevételeit nézve a britek önérzetét mindez egy cseppet sem viselte meg, miként az sem, hogy Bondra a legnagyobb veszélyt nem a francia filmművészetből kihorgászott Mathieu Amalric főgonosza, hanem a figura sorsát övező tanácstalanság jelenti. Bond gyásza olyan nagyra sikerült legutóbb, hogy abból simán elvegetál a folytatásban is. A Quantum csendje úgy lóg a Casino Royale-on, mint egy utánfutó egy fényes sportautón; haszonjárművel pedig nehéz lesz hosszú távon Omega órákat reklámozni.
