Lars von Trier a finoman szólva ellentmondásos Antikrisztusa után hirtelen hangnemet váltott, és elkészítette eddigi leglíraibb és legudvariasabb moziját.
Az európai művészfilm egykori fenegyereke, ma már inkább öregedő provokátora, a cannes-i világpremier előtt azt ígérte: gyönyörű filmet készít. Méghozzá a világvégéről. Nos, ez a kettő elsőre nem tűnik túlságosan összeegyezethetőnek, de a Melankólia című műve láttán, el kell ismerni, nem állított valótlant.
A Melankólia kezdő képsorai igazi operai nyitányt varázsolnak a vászonra. A szekvenciában rögtön az elején végignézhetjük a Föld pusztulását, amint a Melankólia nevű bolygóval összeütközik. A felvállaltan depreszsziós művész ezt a végső elmúlást nem drámai felvezetőként alkalmazza, inkább egyszerű tényközlésre szorítkozik: nekünk már úgyis mindegy. Szimbolista képvers ez, amely csupán egy prológus – valahogy úgy, mint Stanley Kubrick 2001. Űrodüsszeia című klasszikusában, csakhogy ott a világ születését jelképezi. Ám amíg ez utóbbi megmaradt az operai atmoszféránál és hangvételnél, addig Trier egy sokkal szűkebb és zártabb drámát vezet fel, amelyet végül egy klasszi kus dogmafilmben fejt ki. Ez pedig szervesen kapcsolódik a dán rendező életművének állandó témájához: azok a helyzetek izgatják, melyekben az emberek, elsősorban a nők, önmaguk elvesztésének határán állnak. Ez a figura jelen esetben Justine (Kirsten Dunst élete alakítását nyújtja), depressziós és rapszodikus lány, aki épp az esküvőjére érkezik, melyet a mániákusan irányító nővére, Claire (Charlotte Gainsbourgh) igyekszik botrány- és problémamentesen levezényelni. Igen szórakoztató jelenetek csokra ez, amely tulajdonképpen nem mellőzi a tévés szappanoperák dramaturgiáját: ezek ismeretében a szemünk sem rebben azon, hogy például a menyasszony még a szertartás előtt félrelép. Aztán pedig, persze az életre szóló „igen” is elmarad.
AMelankólia "második része", mely már csak Justine-ra és a nővérére, illetve annak közvetlen családjára koncentrál, már lecsupaszított lételméleti dráma, mely lényegében tovább mélyíti a menyasszony betegségének mozgóképes manifesztálódását. Ennek a világnak központi figurája a már említett, önmagát fokozatosan elvesztő, egyedül élni képtelen hisztériás nő – Trier kivetülése. Dilemmái azonban már nem személyesek, hanem sokkal egyetemesebbek: mind szociális, mind teológiai és transzcendens szinten tetten érhetőek. Átvállalja a világ összes fájdalmát, de senkit sem tud megváltani. Önmagát pláne nem.
A nem kívánt messiással már a Hullámtörésben találkoztunk, csak ott még sokkal karcosabb, realistább volt a trieri ábrázolásmód – a történetmeséléstől lassan eljutottunk egyfajta lírai alámerülésbe. Egyáltalán nem az a fontos, hogy mit teszünk, ha tudjuk: egy napon belül elpusztul a világ, hanem hogy együtt tudunk-e élni tudásunk terhével. Vagy így, vagy úgy, de a felmentés senkinek sem jár: a film elején megelőlegezett végső elmúlás mindent felülír. Elpusztul a Föld, vele együtt a krisztusi karakter is. Vége a világnak, és vége a filmek – érdekes, a végeredmény kísértetiesen hasonlít Tarr Béla A torinói ló című művének végkicsengésére. Csak míg Tarr a rideg, kegyetlen sötétségben látja a megsemmisülést, Trier ezt szemet gyönyörködtető módon ábrázolja.
Reméljük, hogy Lars von Trier sosem gyógyul ki a depressziójából. Unalmas lenne nélküle.
