Le kell hűtsem a magyar filmcím, A leskelődő keltette pikáns várakozásokat. Nem az önmagukat idegen pillantásokról védve érző emberek intim pillanatainak megleséséről, tehát nem kukkoló leselkedésről van szó. Sőt ha jól meggondolom, semmiféle leselkedésről nincs szó. Itt nem kilesnek valakit, nem leselkednek valaki után, hanem szemmel tartanak valakit. Van egy kis különbség. De ez a film lényegén nem változtat, a néző meg úgyis észreveszi, hogy itt semmiféle erotikus titokról, rejtélyes szexuális különösségről nem rántódik le a lepel. Mert itt ugyanis egy aggodalmas matematikatanár pontosságával kiszámított thrillerről van szó.
Minden rendben is lenne, hisz a thriller a feszültség műfaja, a köznapi feszültségek oldására egy jó kis mesterséges feszültség a vásznon - kész orvosság. A leskelődőben sok minden adott is ahhoz, hogy a hatás bejöjjön. Az igazi hír alapképletéhez hasonlóan, miszerint nem az a hír, ha a kutya harapja meg a postást, hanem ha a postás harapja meg a kutyát, ebben a történetben nem az FBI-ügynök üldözi árkon-bokron át a megveszekedett sorozatgyilkost, hanem fordítva. Az idegileg kikészült nyomozó a gyilkos utáni hajsza idegtépő sikertelensége után jobbnak látja ott hagyni Los Angelest, az elkaphatatlan sorozatgyilkossal együtt. Elmegy Chicagóba felejteni, kikapcsolódni, szétzilált idegzetét, mélyen frusztrált pszichéjét valahogy rendbe hozni.
Az ő sorozatgyilkosa azonban ezt személyes sértésnek, a hűtlen cserbenhagyás elnézhetetlen bűnének fogja fel, s utána ered. Szemmel tartja, hogy neki produkálhassa magát. Chicagóban is elkezdődik a bestiális gyilkosságsorozat, akárcsak korábban, és mindig fiatal lányok ellen. A történet bukéja, hogy a gyilkos a szokásos macska-egér játék izgalmát megsokszorozandó mindig előre értesíti szemmel tartott üldözőjét a kiszemelt áldozatról s a gyilkosság időpontjáról.
Csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy a feszültség igazi legyen, s a thriller műfajának egy jó darabját izgulja végig a néző. Egy kicsit oldottabb, természetesebb, ellazultabb történetvezetés, kicsit egyénibb színek a figurákhoz, netán valami jellemféle a történet igényei szerint túlzottan is kiszámított, funkcionálisra kihegyezett szerepekhez. Steril, laboratóriumi tökélyre törekvő munka A leskelődő, amitől beáll a thriller halála. A finom, lassú unalom. A néző tudja, hogy a szerzők jó előre mindent kiszámítottak, a meglepetés épp úgy ki van kalkulálva, mint a műfaj többi kívánalma.
Még a színészekkel sem lehet bajunk, csak hát a szerepek... James Spadert a szex, hazugság, videó óta a sejtelmes, lelki bizonytalansággal operáló figurák megformálójának mestereként tartjuk számon, aki nagy belső sugárzással variálja az idegileg érzékeny fickók hiteles figuráit. Idegösszeroppant FBI-ügynöknek itt csupán fonnyadt és kedvetlen. Keanu Reeves ugyancsak a deviáns személyiség titkainak kiváló ismerője és több változatban vászonra vivője, ám ide mintha egyenesen a Mátrixból érkezett volna, még a jelmezét sem vette le, éjfekete sorozatgyilkosát kővé dermedt arccal, bár azóta kissé megpuffadt vonásokkal adja elő. A hipnotikus pillantású Marisa Tomei (Welcome to Sarajevo, Vinny, az 1 ügyű) is csak egy darabig bírta kitölteni élettel a pszichológusnő figuráját, aztán csak egy szerencsétlenül szipogó áldozattá fokozta le a szerepe. Minderre a nyári melegben egy a vigasz: a multiplexben legalább kellemes hűvös van.
