Ismét elröpült kilenc év, és mivel Richard Linklater a Mielőtt-trilógia második részének befejezésében gondoskodott arról, hogy a kíváncsi mozinézők ne feledkezzenek el Jesse-ről és Céline-ről, sok rajongó türelmetlenül várta a Mielőtt éjfélt üt az óra premierjét. A majd húszéves románc újabb állomásához érkezett, s miután a texasi macsó és francia szerelme közel tíz éve összekötötték életüket, és a sors hamar ikerlányokkal áldotta meg az ifjú párt, immár négyfős családként töltik görögországi nyaralásuk utolsó napját. De hiába az angyali kislányok, a rokonszenves barátok és a bölcs, öreg házigazdák, Jesse és Céline történetében legfeljebb statisztaként kaphatnak szerepet. Linklater ugyanis a fejébe vette, hogy a Mielőtt felkel a nap fiatal szerelmeseinek életét csendes szemtanúként követi végig, olyan szigorú megkötésekkel, mint a részek közti kilencéves szünetek és a 24 órában limitált cselekményidő. Az eredmény pedig, a remek színészi játéknak és az érzékeny rendezői tekintetnek hála, egy okos, de rendkívül egyszerű életképsorozat (a trilógia kifejezést nagy valószínűséggel csak ideiglenesen alkalmazhatjuk).

Linklater neve hallatán sokan sokféle rendezői portréra asszociálhatnak. Legtöbben a Sundance-kölykök oszlopos tagjaként tekintenek rá, akinek Steven Soderbergh, Larry Clark és Kevin Smith mellett az X generáció semmittevő fiataljainak mozgóképes reprezentációját köszönhetjük (Henyék, Naplopók). A hagyományos értelemben vett szerző-rendező alakja Az élet nyomában rotoszkópos animációs módszerrel készült álommeséjében rajzolódik ki a legtisztábban, ám a következő azonos technikával készített regényadaptációjában (Kamera által homályosan), hódolata jeléül saját alkotói egóját végig háttérbe szorítva, következetesen ragaszkodik az eredeti Philip K. Dick szöveghez. Az életművet színesíti még dokumentarista játékfilm (Megetetett társadalom) és kommersz vígjátékok (Rocksuli, Lássuk a Medvét!), de egyik sem tudott akkora kultuszdarabbá válni, mint a Mielőtt-filmek. Pedig Linklater legtöbb alkotása, bármennyire heterogén összképet alkotnak is, bizonyos formai és tematikai jellegzetességek mentén rokonítható egymással. Az egyik legfontosabb motívum a verbalitás kiemelt jelentősége, amely az egész eddigi életművön végigvonul, a korai X generációs daraboktól kezdve az animációkon át a dokumentarista Megetetett társadalomig vagy a Börni, az eszelős temetős groteszk tragikomédiájáig. A beszédközpontúsággal rendszeresen együtt járnak a történet nélküli cselekményben sodródó hősök, akiknek eseménytelen életét láthatatlan krónikásként rögzíti a rendező. A harmadik gyakori motívum a rövid cselekményidő, mely egyaránt erősíti a filmek dokumentarista jellegét és hangsúlyozza a motiválatlan fiatalok kallódó létállapotát.

A linklateri stílusjegyek számbavétele, a rendezői életpálya megértésében nyújtott segítségen túl, a Mielőtt-filmek sikerének titkára is rávilágít. A direktor ugyanis Jesse és Céline történetében egy romantikus dráma kereteibe sűríti azokat a vándormotívumokat, amelyeket külön-külön a legtöbb filmjében felhasznált. A széles körű kultusz kialakulása Linklater esetében valóban műfaji okokra vezethető vissza, hiszen első sikerfilmje, a Henyék felvonultatja mindazokat a jellegzetességeket, amelyek aztán a rendező későbbi alkotásait fémjelezték. A Henyék indie-körökben kultfilm lett ugyan, de mivel mind a konvencionális történetet, mind pedig a központi karaktereket nélkülözte, a nagyközönség ingerküszöbét nem érte el. A szerelmi történet azonban per definitionem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, és mivel a szerzőiség megtalálta az útját a műfaji elvárások keretrendszerében is, egyedi hangvételű, de nézőbarát film született. Jesse és Céline románca a linklateri stílusjegyeknek köszönhetően emelkedik a műfaj klasszikusai fölé, ritka kivételként üdítő hitelességgel és a közhelyektől tartózkodva ábrázolja egy szerelem kibontakozását. A színpadi jelenléthez hasonló erővel bírnak ezek a filmek, a nézők – a kamera szemszögének köszönhetően – leselkedő szemtanúként élhetik át a végtelen párbeszédekből serkenő, egyre mélyebb intimitást.

A Mielőtt éjfélt üt az óra bizonyos szempontból nyugodtan együtt tárgyalható a sorozat korábbi darabjaival, a szerepükkel öregedő színészek és hű krónikásuk remekül teszik a dolgukat. Delpy és Hawke neve a második résztől kezdve forgatókönyvíróként is helyet kapott a stáblistán, a színészek és a rendező közti szoros együttműködés jogosultságát pedig a filmek egyre bensőségesebb hangulata támasztja alá. A két főszereplő újabb és újabb élettapasztalataikat autentikusan írják és játsszák bele szerepeikbe, az idősödő karakterek egyre komplexebb személyiségét a színészek egyre kifinomultabb játéka adja vissza. A legújabb Linklater-film azonban, pont Jesse és Céline korából és élethelyzetéből fakadóan, új konfliktusokat hoz a történetbe, elmozdítva az eddigi könnyedebb, romantikától fűtött hangvételt a melodráma irányába. A trilógia első két darabja alapvetően a szerelem kialakulását, majd újbóli felismerését járta körül, konfliktusként először a románc beteljesülésének tér- és időbeli, majd mások életét befolyásoló akadályát állítva fel. A harmadik rész azonban felveti azt a legtöbb romantikus filmben tabunak számító problémát, hogy mi történik a szerelmesekkel, ha – miután minden bajt sikeresen átvészeltek és előttük a boldog élet lehetősége – eltűnik mindaz, amiért addig harcoltak, az egymás szeretetébe vetett hit. A Mielőtt-sorozat legújabb darabjában Jesse és Céline érett felnőttként szembesülnek az emberi lét mulandóságának megmásíthatatlanságával, miközben Linklater kamerája értő figyelemmel rögzíti, ahogy a lemenő nap fényétől bearanyozott arcokon lassan megtelepszik a szürke félhomály.