Tizennégy évvel a vasfüggöny lehullása után is van még az amerikai tömegkultúrának olyan kultikus darabja, amely számunkra még gyakorlatilag ismeretlen tudott maradni. Eddig.
Theodor S.Geisel, vagy más néven Dr.Seuss mesealakja, a kétméteres, hatalmas piros-fehér csíkos cilindert viselő, folyamatos szómenésben szenvedő Macskája talán a legutolsó ezek közül. Miki Egér és Donald kacsa, Tarzan és Superman, Dorothy és mindig a sárga köves úton járó barátai már viszonylag régóta ismertek errefelé is, Tom és Jerry, Tapsi Hapsi se mozognak idegenül a hazai képernyőkön, mozivásznon, képeskönyvek lapjain. Az illusztris társaságot mostantól egy újabb, tipikusan amerikai, de azért szerethető figura fogja erősíteni, aki jelen esetben egy a valóságos cicáknál nagyobbacskára sikeredett macska.
Igazi klasszikusa ő az amerikai gyermekszórakoztató-iparnak, hiszen megalkotója, a már említett Dr.Seuss 1957-ben mutatta be őt az akkori 4-10 éves amerikai honpolgároknak. A Macska azóta töretlenül tartja magát a gyermekkönyv bestseller-listákon, Harry ide, Potter oda. Nem tudom magamban tartani azt a gonoszkodó megjegyzést, miszerint ez a tény is nyilván hozzájárul a mai kor modern amerikai társadalmának átlagosan szegényesnek mondható szellemi színvonalának, hiszen a megrendelő kiadó Dr.Seusstól olyan illusztrált mesét rendelt, amely nem többet, mint 220 egyszerű szót használ. Persze, a jólnevelt társadalmat könnyebb céljainknak megfelelően irányítani. Pedig a nagy csíkos kalapot viselő Macska maga lenne a kis gonosz ördög, a rendetlenség papja, a rendbontó anarchista, akinek legfőbb feladata felbolygatni az akkurátus rendben és tisztaságban élő családokat, unatkozó és tiltó szabályrendszerek közé zárt gyermekeket egy kis rosszalkodásra, szabad hancúrozásra csábítani, mint ahogy teszi ezt eme írás tárgyát képező filmben is.
Sally és Conrad otthon unatkoznak, őket egyedül nevelő anyukájuk a zsarnok főnöke szeszélye folytán dolgozik, a kövér bébiszitter szokás szerint alszik, amikor betoppan a Macska. Figurája döbbenetesen emlékeztet egy másik irodalmi alakra, Bulgakov Mester és Margaritájában volt ilyen az ördögi Woland egyik segítője, a szintén csíkos ruhadarabot viselő Behemót, aki ugyanígy egy óriási macska képében csábított a rosszra. Dr.Seuss Macskája is rosszra csábít, de mivel mégiscsak kisgyermekeknek szóló meséről van szó, korántsem olyan veszélyes dolgokra, mint Bulgakov Behemótja, inkább csak arra, hogy próbáljanak a kisgyerkőcök kicsit saját magukat szórakoztatni, használják fantáziájukat akkor is, ha megszokott játékaiktól, szórakozásaiktól a felnőttek saját nyugalmuk érdekében eltiltják őket. De persze, mondanom sem kell, csak egy picit, egy cinkos összekacsintás erejéig, hogy mindebből a felnőttek semmit ne vegyenek észre. Dr.Seuss Macskája ezzel egyetemben kultikus popikon lett Amerikában, nyilván az alapmű sem jött ki 220 szóból, a figura sem pufók, rózsaszín kisangyal, de éppen ezért is lehet szeretni.
A látványtervezőként négyszer Oscar-díjra jelölt Bo Welch első rendezése -érthetően-látványban nagyon erős. A babarózsaszín és hupikék, kicsit LEGO-szerű háromdimenziós külvilág, a kétdimenziós, könyvszerű effektjeivel és a karikaturisztikus élő szereplőivel egy elég félelmetes felnőtt világot tár elénk, a meghökkentő színek szinte "Brazil"-os környezetet ábrázolnak, amely szigorú rendjébe szinte kívánkozik egy kis káosz. A Macska, jelen esetben. Az általa okozott "kis" zűrzavar, a film csúcspontjában szédítő és meghökkentő. Mike Myers a tökéletes illúziót keltő maszkban frivol táncos-komikus, engem nyomokban Rátonyi Róbertre emlékeztet. Kelly Preston (anya) egy felnőtt Barbie-baba, Alec Baldwin (gonosz szomszéd) utálnivalón és sokrétűen gusztustalan, a gyerekek, Dakota Fenning és Spencer Breslin egyaránt ügyesek. Családi filmről van szó, ezért megjegyzendő, a felnőtteknek szánt poénok közé került néhány övön aluli is, de a valóban szuper látványvilágáért a film megtekintése az ez iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlott.
