Napfényben csillogó öntözőberendezések a pázsiton, füzetekkel-könyvekkel a hónuk alatt vihorászó csajok, felizmozott sportkocsikban feszítő srácok, bukolikus hangulat az amerikai felsőoktatásban. A fiúk le akarják varrni a lányokat, folyik a hormonzavaros vetélkedés, otromba tréfák, megdicsőülő lúzerek, bűnhődő bűnösök, utóbbiak lehetőleg a suli amerikaifutball-csapatából. A gyengébbik nem eközben telefonon locsog, ruhákat válogat, egymással babrál ki a főférfi kegyeiért, és cuki cabriókban járja többedmagával a kisváros fagyizóit. Ugyanez a szcenárió működik horrorban is, ebben az esetben sorozatgyilkos diákkal, vérrel és sikoly 1, 2, 3-mal.
Ez volt eddig.
A Vonzás szabályai azért kultuszgyanús film, mert a fenti kliséket felrúgva ugyanazon a helyszínen, ugyanazokkal a szereplőkkel nagyon súlyos történetet mesél el. A sajtban a lyukakat is bemutatja, emberszerűvé gömbölyítve a szokásosan egypólusú szereplőket.
Egy magát a távol lévő pasinak tartogató szűzlány (Lauren) elvileg megbízhatóan pozitív figura, Roger Avary művében viszont literszám szívja a kokaint, és különösebb kérlelés nélkül oralizálja a jobb jegy érdekében a tenyérbe mászó tanárt. Kiszemeltje, az Európát (csak ezért a jelenért érdemes beülni!) négy perc alatt végigtarháló Viktor folyamatos mámorában rég elfelejtette őt, helyette kizárólag testi szükségleteire összpontosít.
Az igazi társ tehát nem ő, hanem Sean lenne Lauren számára, hiszen ő nemcsak jóképű, hanem valódi érző lény, megfelelő lelki mélységgel (sajt). Csakhogy Sean mellékállásban véletlenül drogárus (lyuk), aki társai butaságából él, a vaddisznó díler Rupert folyamatos fenyegetésében. Ráadásul elvtelenül megdönti plátói párjának szintén elsőrangú szobatársát, in flagranti, fuccs az egész.
Nem lenne teljes a paletta a meleg Paul nélkül, aki természetesen mássága miatt nem boldogulhat. Az ő őszinte vonzalmai végső soron ugyancsak a testi vágyak-szellemi igények ellentétén feneklenek meg.
A szereplőgárda jórészt ismeretlen színészei előtt le a kalappal, külön kiemelendő a cinikus Seant alakító James Van Der Beek és a szétszívott agyú Rupertet játszó Clifton Collins Jr.
A rendező Roger Avaryt általában a nagy Tarantino tettestársaként tartják számon, az eredeti történetet kiagyaló Bret Easton Ellist pedig az Amerikai pszichó óta aligha kell bemutatni.
Közös munkájuk - ki hitte volna - egy kapcsolatokra tökéletesen alkalmatlan, ideáljait vesztett
közösséget mutat be. A szerelem és a barátság helyett itt van a szezon legelkeserítőbb tinifilmje.
