Bezerédi Zoltán a főiskola után 21 évadot töltött Kaposváron. Tavaly szerződött át a Katona József Színházban, ahol jelenleg Az idiótában és A bosszúban játszik.

-Miért jött el Kaposvárról?
-Időnként jót tesz a váltás.

-Ennyi időnként?
-Hűséges típus vagyok. Az ember fejében, persze többször megfordul. Vannak érvek és ellenérvek, hogy marad vagy megy. Most több volt az ellenérv.

-Diplomatikus.
-Nem vagyok diplomatikus. A mai napig lejárok, figyelemmel kísérem a kaposvári színházat, közöm van hozzájuk - annak ellenére, hogy bizonyos szempontból mást és máshol csinálunk. Konkrétan: ők ott vannak, én itt, de a célunk ugyanaz.

-Kaposváron viszont Bezerédi Zoltán nélkül maradtak. Eszembe jut, a Megbombáztuk Kaposvárt, ahol áll a színpad elején és sorolja vég nélkül, miben játszott, mit rendezett. Például Mohácsi Jánosnak ezután nélkülöznie kell Önt.
-Igen, bár nem voltam kifejezetten Mohácsi színész, mindenkivel dolgoztam: Gazdag Gyulával, Gothár Péterrel, Ascher Tamással, Babarczy Lászlóval, Znamenák Istvánnal, Keszég Lászlóval. Viszonylag sokféleképpen használható színész vagyok. Egy színház üzemeltetésében gyakorlati szempontok vannak. Kap az ember szerepeket és eljátssza.

-Rendezni sem fog Kaposváron?
-Egyrészt, nem lenne szerencsés rögtön visszamenni rendezni, mert akármennyire jó viszony maradt köztünk, mégis van egy törés, és el kell telnie egy időnek ahhoz, hogy mindenki kezelje ezt a helyzetet, kialakítsa a viszonyát ehhez. Másrészt, nem is biztos, hogy kellek.

-Most már egyre több forrásból elhangzott: Kaposváron megváltozik a helyzet, az igazgató, aki '79 óta irányítja a színházat, visszavonul. A városban többször hallottam találgatást arról, hogy Babarczy László helyett Ön lesz az igazgató.
-Ez pletyka. Soha nem akartam igazgató lenni, mert egyszerűen nem tartom egészségesnek, hogy egy városi színházban - tehát egy zárt közegben - ennyi funkciót töltsön be egy ember. Színész-rendező-igazgatóként nem lehet jól aláírni egy szereposztást, aminek adott esetben én vagyok a főszereplője. Már a két funkció is nehezen átjárható - a színész és a rendező - így, ha elvállalnám a vezetést, akkor vagy a színészetről, vagy a rendezésről le kellene mondanom. De nekem mindkettő sokkal fontosabb.

-Játszott már saját rendezésében?
-Igen, bár eredetileg soha nem jutott eszembe. Beugrásaim voltak - betegség, vagy felvételi miatt - a működés fenntartása okán, de ezeket nem mondanám önálló művészi alkotásoknak. Időnként előfordult, mert jellemzően sok színésszel dolgoztam a darabjaimban, és ilyenkor ez a legkönnyebben lebonyolítható színházügymeneti megoldás. Egyébként, rendezés közben kiderült, hogyha jól beszéltem a darabról, a színészeknek jobb jutott eszükbe, mint nekem - rendezőként a darab olvasása után.

-Színészként kezdett el rendezni.
-Teljes értékű színész csak az tud lenni, akinek van legalább egy társművészete, amit csinál. Ez lehet rendezés, fotózás, képzőművészet, tánc, zene - bármi. Különben becsavarodik az ember, elfogy az ereje, kimerül, belefásul, kiég, mert nincs töltekezési lehetősége. Ez, tehát valamiféle pótcselekvés. A rendezés azért jó, mert a színész átkerül a másik oldalra és impulzusokat, energiát, új lendületet kap, ami jót tesz a színészetének. Kaposváron pedig jól működik mindez, mert ott minden felcsillanó energiát maximálisan segítenek.

-Szerették a színészek, mikor rendezőként dolgozott velük?
-Az ember alapvetően nem a színészeknek csinál színházat, hanem a közönségnek. Lehet, hogy munka közben nem szerettek annyira, mert elég kemény, munkamániás ember vagyok. És tévedtem is jó nagyokat, mint bárki. Volt, hogy végigerőltettem valamit, és beigazolódott, hogy nem nekem volt igazam. Egyébként, nem érzem azt, hogy le lehetne írni azt a viszonyt, hogy ők és én. A rendező - koncentrátum, de a színészek, a zenészek, a díszlettervező, a jelmeztervező, a világítástervező, az ügyelő és a műszak munkájából áll össze az egész. Ha jól szól a zenekar, akkor a karmester csak int, ha nem, akkor nem vehetem ki a vonót a hegedűs kezéből, hogy eljátsszam - vagy megtanítsam eljátszani. Nem beszélve arról, hogy mi mindentől függ még egy előadás. A darabtól, az aznapi közönségtől, frontoktól, viszonyoktól, és sok minden mástól.

-A viszonyok, bizonyos értelemben adottak, ahol az emberek újra és újra együttdolgoznak, egymás minden porcikáját ismerik. Honnan vesz lendületet egy ilyen állandó társulat?
-A közös szándékból. Kaposváron azért van jó színház, mert nagyon nemes, tiszta a szándék, amivel ott egy-egy munkába belefogtunk. Néha jobban csináltuk, néha rosszabbul, de ez a szándék mégiscsak jó irányba segített.

-Valószínű, ez jön át a nézőknek, akik szeretik az ottani előadásokat, és ezért rossz valahogy, mikor eljön abból a társulatból valaki. (Lehet, hogy Kaposvár nosztalgiám van.)
-Nekem is. Nagyon nehéz dolog ez. Kimondva, kimondatlanul a vezető színészek kénytelenek egy idő után eljönni, mert a színész, aki ott játszik, erőteljesen benne van a színházi élet elitjében - már jó ideje. Ez jogos, egyébként. Viszont hosszú távon, ahogy zajlik a hétköznapi munka, a színész - különösen, aki játssza sorra a nagy szerepeket - egyre jobban kikristályosodik ettől. És ez nem tesz jót - a színháznak valamiféle kiszámíthatóságot determinál, a színészt pedig máshogy kezelik, máshogy ítélik meg házon belül, és házon kívül is - valahogy beszorul, és onnan... vagy visszafele lép, vagy tovább.

-A Katonába továbblépve ismerősök közé jött.
-Szinte ugyanazokkal dolgozom, akikkel annak idején, Kaposváron, ezért sem gondolom változásnak, hogy átjöttem, ugyanúgy dolgozom, ahogy eddig. Technikai jellegű különbség van csak.

-Rendezni is fog?
-Az első évben biztos, hogy nem - egyszerű stratégiai okokból. Előbb a színház színészének kell, hogy elfogadjanak, aztán majd jöhet a rendezés is: akár a Katonában, akár máshol. Egyébként hiányzik.

-Most köhög és tegnap hallottam, hogy lázasan játszott A bosszúban, de akkor egyáltalán nem látszott betegnek.
-Minden jól gondolkozó színész így van ezzel. Arra az időre, amíg színpadon van az ember, megszűnik a betegség. Ez egy skizofrén helyzet, amiben a civil énünket valahova elnyomjuk. Major Tamás mondta egyszer: aki este Moliere-t játszik, annak reggel jó kedvvel kell ébrednie.

-Ez visszafelé is igaz? Tehát amikor eljátszik valamit, azt személyesen meg is éli? Mondjuk, élvezetes volt valakit "letolni" parancsnokként a Megbombáztuk-ban?
-Persze. De azért, mikor a főpróbahéten negyvenedszer szalad ki az ember a teljes gépfegyverzettel, akkor már van benne valami utálnivaló is. Ami nem érdekes akkor, ha jól működik a visszajelző rendszer, és jön a siker. A sikeren most nem a tapsot értem.