Végül is magunknak köszönhetjük. Ha nem rajongunk oly vehemensen a Donnie Darkóért, ha Richard Kellyt nem mondjuk el az égvilágon mindennek, ha 26 évesen forgatott első filmjét nem juttatja be a közönségszavazat (a hivatalos forgalmazási csatornákat megkerülve) az évezred eleji kultklasszikusok gálájára, akkor tán most nem kellene elővenni az elkapatott tehetségről szóló La Fontaine-i tanmesét. Na jó, nem kell túldrámázni a dolgot: annyi történt csupán, hogy a pénzes bácsik hagyták, hadd játsszon a (csoda)gyerek, és attól sem rettentek vissza, hogy a musical, az akciófilm, az utópia és a politikai szatíra egyszerre szerepelt a műfaji megjelölés rubrikájában. Pedig ezek a hollywoodi vegyületek a legritkább esetben szoktak barátságos reakcióra lépni egymással, ha pedig mégis, ott is sokszor az utókorra marad, hogy zsenit kiáltson. A tudomány mai állása szerint A káosz birodalma a világ legdrágább önképzőköri alkotása, műfajilag sci-fibe oltott CNN-musical, melyet Robert Altman és Ed Wood szellemi örökösei egyaránt kikérhetnek maguknak. A csatolt extrákból kiderül az is, hogy maguk a színészek sem értették, miben szerepelnek, de ők ezt kivétel nélkül a sorok közti zsenialitásnak tulajdonították, és boldogan adták át magukat a magasabb rendű művészetnek. Meglehet, nekik volt igazuk: Kelly csakugyan egy értőbb utókornak készítette a filmjét, akik Justin Timberlake-ben majd meglátják az embert, a fapofák mögött a humort, a dalbetétek mögött pedig a próféciát. De addig néhányat még biztosan kell aludni.
