Makk Károly: Egy hét Pesten és Budán - Áh, dehogy - mondja az idős mester szinte naponta a tévében, ha épp azt kérdezik tőle, hogy az új filmje nem folytatása-e hajdani sikerének, a Szerelemnek. A képén hamiskás mosoly... ő csak tudja.
Felőlünk mondhat, amit akar...

Telefoncsöngés veri fel a luganói luxus szolid csendjét, (Darvas) Iván magyar szót hall, egy ismeretlen közli, (Törőcsik) Mari a halálos ágyán még mondana valamit neki, hát jó lenne, ha idejönne (haza?) Budapestre, most rögtön, amíg nem késő. És Iván jön. Hajtja egy régi érzemény. Mint minket a moziba - én nem tudom, hogy melyik filmmúzeumban, melyik magyar filmek mozijában mikor ment utoljára a Szerelem, de az lenne a rendes dolog, ha hetente (de legalább havonta) egyszer elővennék.

Hamar flashbacknek tűnő fekete-fehér kockákat látunk, hőseink (Mari és Iván) emlékeit. Nos, ezek kétségtelenül a Szerelemből kerültek ide.

Harminckét évem elszelelt - mondja az alkotó (az opus magnumot 1971-ben mutatták be), a vállalata eszerint, hogy mutassa is. Hát... vad egy emberöltő volt ez, micsodát fordult körülöttünk a világ.

E fordulatról egyébiránt mindnyájónknak megvan a maga véleménye, ám ezúttal attól várnánk a boldogságot, ami Mari és Iván beszélgetéseiből kiderül. Természetesen nem pusztán a társadalmi változásról beszélünk (távolról sem), hanem a nagyon is személyesről: megöregedtek a szerelmesek, illő tétovasággal toporognak a halál tornácán.

Ja, a halál tornácán... Makk Károly friss filmjének óriási érdeme, hogy számolatlanul kínálja az értelmezési lehetőségeket, sőt el is játszik közülük néhánnyal, imponáló ez a szabadság, gondolom, csak az öregek sajátja..., mert mi van, ha mégis hinnünk kell a rendező szóbéli közlésének, és ez a film tényleg nem a Szerelem folytatása, hanem például a remake-je. Vagy egy ma már "kosztümösnek" ható darab aktualizált változata: amikor öltönyben, nyakkendőben játsszák a színpadon a Téli regét. Egyik agónia olyan, mint a másik... Lenne-e hívebb választás Darvas Lili szerepére Törőcsik Marinál? Törőcsik Mari szerepére Nagy-Kálózy Eszternél? Ah, Kaszás Attila kiköpött fénykorát élő Darvas Iván!

Csak a díszlet, csak a jelmez változott: az agóniamozi ugyanaz maradt. Ezt hívjátok ti, balgák rendszerváltozásnak. Szép is így nagyon ez a megfejtés, s méltó is fenemód: nyugodt szívvel állítható, legjobb pillanataiban e mű illúziókeltően nő föl e kitaláció követelményeihez, ám az a helyzet, hogy van honnan fölnőnie, egyfelől. Másfelől, bár ez emlék csupán, merő szubjektivitás, de mintha a Szerelemnek csak legjobb pillanatai lettek volna. E ponton, különösen első ránézésre, pimaszul könnyű helyzetben érezheti magát az ítélkező, ami arra jó, hogy később elszégyellje magát. Mert mi hiányzik? Még szép: Déry Tibor (mellesleg napjaink irodalmi közbeszédéből is, ha meggondolom, onnan még jobban). Mondom, könnyű ezt mondani. Az Egy hét Pesten és Budán című filmet ketten írták (a rendező és Marc Vlessing), de Déry hol van? (Nemrég még Dérynét kerestük.) Csakhogy ez így piszkosul igazságtalan: már emlegettük e film legjobb pillanatait. Ha Törőcsik Mari és Darvas Iván nagyszerű alakítását hozzuk szóba, nehéz szabadulni a kisördögtől, nem véletlenül a köteles áhítat szól belőlünk. Szó sincs róla, szavamra. Ez persze legalább annyira a rendező érdeme, mint amennyire hálás lehet művészeinek, amiért oly természetesen segítik át a forgatókönyv nyeklésnyaklásain történetét.

Már itt van Magyarországon Iván, már találkozott Marival, ám egy következő látogatásra nem érkezik meg. Amikor ez az asszony számára is nyilvánvalóvá válik, az nyugodtan említhető egy lapon a kiindulásnak számító két novella (Szerelem, Két asszony) bármelyik fenséges sorával. És nem ez az egyetlen kitüntetett pillanat.

Ugyanakkor a falra mászik az ember a bankot érő fegyveres támadás láttán: ez a vadkelet, vesztbalkán szcéna eddig az összes ez irányú kísérletben olyannyira kínos volt, hogy legalább e végtelen kudarcsor visszatarthatta volna az alkotókat, hogy ezt azért mégse. Mégsem az effajta egyenetlenségek az érdekesek: szorgos munkával fölállíthatnánk ugyan a magasztos és talajmenti momentumok egyenlegét, de mire mennénk vele. Nincs két film, nincs két Magyarország. Még az se lenne igaz, hogy jó drámát látunk, elhibázott környezetben. Hogy nem az a fontos, hogyan változott a világ, hanem az, hogy micsoda dolog megöregedni.

Az ugyanis nem vélemény a világról, hogy ez a Kelet-Európa, ez a Magyarország, ez egy nagyon különleges helye volt az elmúlt ötven évben ennek a földgolyónak, ahol az ártatlan is ártó, ahol a bűn égrekiáltó, de a legelvetemültebbnek látszó vén bűnös is jobb sorsra érdemes, és tiszta szívvel óhajtja a megbocsátást. Hogy itt volt, mikor úgy adódott, hogy a csahos kopó nevelte föl az űzött vad kölkét, hogy a szerelmes eladta a szerelmét, aztán szült neki: csak azért is, hogy majd ki így fogant, egyszer tiszta lehessen, bármilyen is körülötte a mondott világ. Ez kamu. Ez nem számít. Az számít, hogy Makk Károly hősei megöregedtek, és mindjárt meg fognak halni. Ha nem úgy lenne, hogy még kétségbeesetten próbálnak rendbe rakni maguk körül ezt-azt, nyilván az életük valós (lehet, hogy vélt) értelmét jelentő, legszentebb, legfontosabb személyes kapcsolataikat, bizonyára film se lenne. Ha nem akarnák még, amíg lehet, megmondani szeretteiknek az igazat, amikor már annak igazából csak a percnyi, a kortynyi nyugalom, megnyugvás a tétje, akkor film se lenne.

Pedig lenne. Makk Károly e kései filmje végig azt az érzetet kelti, hogy konkrétumok nélkül is ugyanazt mesélné az agóniáról. Sőt van, mikor nézőjének kell lesöpörni az asztalról ezeket a konkrétumokat. Az Egy hét Pesten és Budán akkor játszódik, amikor már az öreganyám térdekalácsát sem érdekli, hogy ki volt az ávós és ki az ellenávós. Ez így van kétszeresen is: ma, amikor minden délelőtt előhúznak fáradt illuzionisták zsíros cilinderükből egy új s újabb háromperhármast. Ma, mikor a Szerelem hőseinek az élete a szemünk láttára fejeződik be, csak még akarnak mondani valamit. Mindegy, bármit, akár "az igazat" is. Csoda, ha esetlenre sikerül?