Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, miért nem csinált valaki hamarabb egy VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant. Ha nem is pont ezt és nem is pont így, de valami hasonlóan életszagú, nullpénzből forgatott hangulatmozit, amely rólunk szól, és a máról, hogy milyen Magyarországon élni a 2010-es években. Milyen a 4–6-os tömegnyomorában zötykölődni, az éjszakai buliéletben kocsmatúrázni, facebookozó HR-essel állásinterjúzni, munkanélküli fiatalként kallódni, kosztpénzért mosogatni vagy portáskodni, a nagy műként elgondolt könyvet halasztgatni, és elvágyódni, hol messzire, hol csak a felnőtt-, hol meg a gyerekkorba.
Nagyjából erről szól Reisz Gábor diplomafilmje is, amely mindössze hétmillió forintból készült (összevetésképp: egy magyar játékfilm átlagbüdzséje 200-300 millió), nagyrészt Reisz baráti társaságának közreműködésével, amelybe persze beletartoznak SZFE-s osztálytársai is. Mindjárt a főszerepet az Enyedi-féle rendezőosztály másik tagja, Ferenczik Áron játssza, szerethető sutasággal és az állástalan bölcsészek humoros életképtelenségével. Áron – akit a filmben is Áronnak hívnak – mindent elmond a felnövését elodázó fiatal generáció életérzéséről, a „csak azt tudom, mit nem akarok” céltalanságáról és a csalódott szerelmesek melankolikus sodródásáról.
Közben pedig a film minden képkockáján érződik az a szertelenségbe is átcsapó formai játékosság, amit leginkább az elsőfilmesek engedhetnek meg maguknak. A VAN…-nak van egyfajta amatőrfilmes jellege az olcsó és nem teljesen profi megvalósításnak köszönhetően (Reisz volt az operatőr is), de ezt rengeteg képi ötlettel és geggel ellenpontozza. A szakadtas külső egyébként is realizmust, földközeliséget aggat a filmre, az osztályvezető Enyedi leleményes vizualitását idéző képi ötletek pedig Áron lelkivilágát fogalmazzák meg frappánsan. Ilyen például, amikor a fiú arra vár, hogy anyja felvegye a telefont, és miközben az kicseng, ő diák- és MSZP-tüntetésen, a Szigeten és az éjszakai Budapesten caplat végig egy jeleneten belül, vagy amikor a fél városon keresztül követ egy kábelt, hogy végre kihúzhassa a falból, és elhallgasson a fejében veszekedő szüleinek zsivaja.
A VAN… báját és kettősségét az amatőr szereplőkből, az életszagú dialógusokból és a budapesti közeg valósághű bemutatásából fakadó, már-már dokuszerű realizmus és Áron elrugaszkodott lelkiállapotának bemutatása adja. Hogy mindez működik, azt a köznapi életen nevető humor szavatolja, amely sohasem gúnyos vagy szarkasztikus, sokkal inkább együttérző. Jó látni, hogy az elsőfilmes rendezőknek – a közelmúltból: Bodzsár Márknak (Isteni műszak), Zomborácz Virágnak (Utóélet) és Reisznek – van humoruk, ráadásul különböző: Bodzsárnak fekete, Zomborácznak száraz, Reisznek pedig keserédes. Ennek köszönhetően az egész VAN…-élmény roppant felszabadító, mert az ember végre kinevetheti azt, ami nap mint nap bosszantja: a tömegközlekedést, az állástalanságot, az útkeresést vagy azt, hogy valaki csak magyar paradicsomot hajlandó enni. A VAN… élvezetét – a Sráckorhoz hasonlóan – ezek az aha-élmények adják: nem az ábrázolás részletessége a film kulcsa, hanem a ráismerés bizonyossága, az, hogy saját életünk tükröződik benne.
A VAN… érzéssel beszél a mai fiatalságban motoszkáló kérdésekről, a „menjek/maradjak” dilemmáról vagy a munkakeresésről. Az indokokat, az érveket nem komolyan sorjáztatja, hanem a félrészeg haveri társaság szájába adja, mert a rendező tisztában van vele, hogy célközönsége már unásig hallhatta ezeket, és egyébként is, ezekben a kérdésben sokkal alapvetőbb dolgok és érzések döntenek. Mintha már nem lehetne komolyan kimondani a rogyásig ismételt érveket, mert annyiszor kimondták őket. A VAN…-ban ráadásul nincs is erre szükség, hiszen inkább korhangulatot tükröz – a politikai megmozdulások is csak gyorsan átvonulnak a háttérben –, de nem agitál, és nem is kardoskodik álláspontok mellett.
Fura, de a VAN… nem siklik félre, nem cseng hamisan egy pillanatra sem, pedig sok lehetősége lenne rá. Még a néma srác Szécsi Pál Boldogságára hangszerelt musicalbetétje is működik, nemcsak Reisz végletekig kitolt formai eklektikája miatt, hanem azért, mert rímel a film mélyén kibomló gondolatra. Végeredményben a VAN… nem a kallódás élményének, hanem a szürke felszín mögött burjánzó kreativitásnak és élénk fantáziának a lenyomata. Újhullámos játékosság ide, közérzetfilmes generációs élmény oda, Reisz Gábor filmje végeredményben mégiscsak azt bizonyítja: hiába kell a korábbiaknál nagyobb bizonytalansággal és céltalansággal megküzdeniük, a fiatal magyar alkotók visszaadhatják a magyar filmbe vetett hitet.
A VAN… friss, okos és humoros, az utóbbi idők talán legfontosabb magyar nagyjátékfilmje.
Pont: 9/10
