A nevetős nyarakat a frásztörős nyarak váltják fel, a jelek szerint. A kánikula hatására korábban a könnyed szórakoztatás termékei szaporodtak el a vásznakon, úgymint szerelmi hancúr, csiklandozós vígjáték, komikus blődli. Manapság nincs így. A multiplexek hűvös nézőterein a félelem tarol. Képregényekből kiszabadult futurista szörnyek, sci-fi-veszedelmek hozzák a frászt a nyájas nézőre.
A Merülés a félelembe viszonylag tisztes iparostermék. A közös bűn nyomán támadt lelkifurdalás, mint a kísértetjárás elindítója, olyan itt, mint a mi régi életünk szótárában a sötétben bújkáló ellenforradalmár. Titokban végzi aknamunkáját. Ettől már a kezdetektől sötét, baljós hangulat lengi be a játékidőt. A helyzet klasszikus: egy mélybe kényszerült amerikai tengeralattjáró zárt tere, amelyben eleve adott a hisztérikussá fokozódó klausztrofóbia. Ehhez jön a második világháborús náci fenyegetés a tengerfelszínről, plusz pár kimentett idegen az összeszokott legénység nyakán. A szorongás igazi oka és kiapadhatatlan forrása azonban legbelülről fakad. Az elhallgatott előzmények nyomasztó emlékéből. Sötét titok lebeg az egyre ritkuló levegőben. Ettől és a szaporodó kísérteties jelenségektől a legénység és a néző is egyre sűrűbben kapkod oxigén után. Ügyes. Nem minden kísérteties mozzanatra derül végül fény, de elfogadtatja, hogy ismerős helyzetben a kiismerhetetlen felé mozdul el a film. Sejthetően a forgatókönyvbe bedolgozó Darren Aronofskyé az érdem, aki a Rekviem egy álomért című film mellbevágó történetével szerzett jó nevet magának. David Twohey rendező megbízható iparosként a G.I. Jane-ben kimunkált fogásokat jó hatásfokkal tette át egy kevésbé durva, ám mégis ijesztőbb környezetbe.
