Sok mindent szeretek a franciákban, de a legek között tartom számon a komédiáikat. Szegény Hollywood a legnagyobb izzadságszaggal, a legbátrabb próbálkozásokkal, a legviccesebb párbeszédekkel is sokszor csak egy kósza mosolyt csal az arcomra, míg általában egy közepes francia komédián hahotázni is lehet. Ráadásul mi történik akkor, ha egy zseniális francia komédiát lát az ember?

Minden elismerésem megilleti De Pierre Salvadori filmrendezőt, aki még emlékszik azokra az időkre, amikor még nem primitív, egyszerű léleknek való hasra eséseken nevettek az emberek, ugyanis a komédia kifejezetten okos, izgalmas és érdekes műfaj volt fénykorában (kivéve hazánkban, mert itt mindig erőltetett és színpadiasan mesterkélt vígjátékok mentek annak idején, és még mostanában is ezekből készítünk ugyanolyan rossz remake-eket).

Ráadásul néha a tehetség találkozhat a közönség igényével is, a Csak Ön után Franciaországban igazi kasszasiker lett, négy hét után hat millió dollár bevétel hozott. Íme, egy újabb bizonyíték arra, hogy nem a közönség hülye, csak sokszor a forgalmazók igénytelenek.
Ez szerencsére nem mondható el a Mokép-ról, amely már jó ideje olyan filmeket szállít a hazai mozikba, amik mindamellett, hogy széles rétegekhez szólnak, igényes, okos, szellemes alkotások is egyben. Ilyen a Csak Ön után című film is.

Bájos, könnyed, kellemesen szellemes mozi ez, melynek középpontjában a barátság és a szerelem áll. Illetve, ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor azt kell mondanunk, hogy a középpontban a humanista ember áll. Az ember, aki környezetében fényt és lángot kíván teremteni, aki figyel barátai problémáira, aki segíteni próbál (bár sokszor csak ront a helyzeten, de persze csak rövidtávon). Aki szeret, gondoskodik, mint egy jó szülő, mint egy jó ember, aki persze egyáltalán nem tökéletes, telis tele van gyarlóságokkal (ezeken aztán lehet nevetni), mégis szíve az van neki, óriási nagy szíve van.

Ez az ember egy párizsi vendéglő főpincére, Antoine, akit az eddig is remek színészi kvalitásairól ismert Daniel Auteuil alakít. De még hogy. Mikor őt látjuk a vásznon, izzik a levegő, sokszor elég csak egy arcrándítása, és mi már sírunk, vagy nevetünk, sokszor elég csak az, hogy megjelenjen a képen, és testtartásából már érezhetjük, hogy fokozódik a feszültség. Neki nem kell agyonbeszélnie a szerepet, ugyanis igazi, vérbeli őstehetségű színésszel állunk (ülünk) szemben. Nála az a legjobb rendezői mentalitás, ha játszani engedik, mert Daniel Auteuil játszani azt tud, jaj, nagyon tud.
Ráadásul a filmbéli Louis, akit José Garcia alakít szintén emlékezetesen, jól adja föl a labdákat Daniel Auteuil-nek, igazi társ nélkül, jó partner nélkül a tehetséges színész sem ér semmit. Ebben a filmben a komédiázás amúgy is a klasszikus Fehér bohóc kontra Augusto játékra vezethető vissza.

Nem tudom, mennyire jártasak a bohócológiában, de ha nem, akkor elárulhatom, hogy a Fehér bohóc általában az apafigura, az Isten vagy a szuperego megjelenítése, az Augusto pedig a gyereket, az embert vagy az egot testesíti meg. Vagyis a mi esetünkben Daniel Auteuil az apa figurának megfelelő Fehér bohócként brillírozik az étteremben, virágboltban, utcán, erkélyre fölmászva, José Garcia pediglen a kissé nagyra növő, de gyermeteg lelkű fiút (szimbolikus fiút, nem valódit), vagyis a bohócológiának megfelelő Augustot alakítja. Augustot, aki csak rázza, csak rázza azt a csörgőt, aki lázad, hisztizik, keresi önmagát, saját egyéniségét, keresi a lelki békéjét, boldogságát, hitét, vagyis mindennek megtestesítőjét: a Nőt, vagyis a szerelmét.

Tehát, nő is van a dologban (hogyne lenne egy francia filmben igazi nő), ráadásul ennek a nőnek olyan erős a szexuális aurája, hogy nem csoda, ha lábai előtt hevernek a férfiak. Blanche, akit a hófehér bőrű, érzéki, bájosan és emberien szép (vagyis néha kifejezetten csúnya, melyet nagyon lehet szeretni) Sandrine Kiberlain alakít, foglalkozására nézve virágárus, ami ugye a művészeti foglalkozások közé tartozik. És persze ő maga a Femme Fatale, vagyis a végzet asszonya.

Egy jó bohóctréfából, életjátékból, szerelmi vagy baráti történetből nem hiányozhat az árulás sem, mely, mint tudjuk, meghozza a felismerést, és persze a megváltó katarzist. Döbbenetesen régen láttam olyan komédiát, melyben van katarzis. Íme, itt egy példa, a katarzis nem csak a drámák kiváltsága.

Legvégül tegyük föl a kérdést (ha eddig még nem volt világos), hogy mi végre mindez. Miről szól ez a történet?

Ez a történet is csak arról szól, hogy muszáj egymásra figyelnünk, segítenünk barátainkon, hogy a barátság néha még a szerelem fölé is helyeződhet?
Ez a történet is csak arról szól, hogy ha szerelmesek leszünk, akármennyire akarjuk, már nem tudunk figyelni semmire és senkire. Feje tetejére állt a világ, szemünk előtt lila lufik repkednek, fáj a hasunk, gyomorgörcsünk van, órákig állunk a tükör előtt, amikor pedig meglátjuk őt, akkor már semmi mást nem akarunk csak folyamatosan a szemébe nézni vele lenni, vele lenni?
Ez a történet arról szól, hogy milyen vicces, ha egyszerre próbálunk segíteni az öngyilkosság szélén álló barátunkon, miközben halálosan szeretjük barátnőjét, a nőt, aki körül forog ez a világ?
A nőt, akinek kényeztetéséről nagyon sokat tudnak francia barátaink.

Érdemes tőlük tanulni.