Két okból veszünk le egy százéves darabot a polcról: az egyik az aktualizálás, a másik pedig a parodizálás. E két fonal összefűzésével próbálkozott Vörös Róbert, Tóth Ede népszínművének átírásakor. A történet egy társulatról szól, akik a rendező utasításait követve szeretnék megérteni, hogy mi célból kell éppen A Falu Rosszát próbálniuk. A darabban játszó ötletbazár rendező (Vass György) nem a miértekre válaszol, hanem a hogyan irányvonalát adja meg. Ugyanúgy, mint az előadás - nem a népszínművet tárja elénk, ahogyan Tóth elképzelte, nem a társulat konfliktusait boncolgatja, de még csak nem is a rendező és asszisztensnője közti vonzalomról szól - hanem arról, hogyan képes megosztani a figyelmét a néző a próba, illetve az előadás között. Megosztottuk.
A színművet nem vettük komolyan, mert a színészek sem élték át a csöpögős szavakat, karikírozták szerepüket, ami megfelelt volna a paródiának, ha néha nem jönnek elő a "mély érzéseket tápláló" monológok, ezek talán még viccesebbnek tűntek. A másik szálról, a rendező történetéről végül nem tudtunk meg semmit azon kívül, hogy hisztizett és elégedetlenkedett. Hát volt is miért.
A dalra fakadó színészek kiszólásain jókat kuncogtak a zenészek, akik a sarokban üldögélve vártak a végszavakra. De hogy az élő zenekar mellett miért volt fontos a román népzenéből kiragadott bejátszás, azt már végképp nem lehetett érteni. Ezek után nem is volt csoda, hogy megjelent Tóth Ede aki "leteremburázta" a társulatot.
Nem csupán a meggyalázott író, de az előadás is arra tanít, hogy a kevesebb mindig több, és talán értékesebb lehet a néző számára egy poros darab, mint egy átértelmezett népszínmű paródiája.
