Van egy jó hírem: ezennel ünnepélyesen eltekintek mindenféle moralizáló és körmönfont felvezetéstől, nem fárasztom az olvasót azzal, hogy Christopher Nolan korunk talán legjobb hollywoodi rendezője, meg hogy a Batman újragondolása minden idők egyik legjobb – ha nem a legjobb – képregényfilmjét hozta el (A sötét lovagot). Arról sem fogok beszélni, hogy rendezőnk előző alkotásával olyan magasra tette a lécet, hogy azt megugrani szinte lehetetlen – nem csak másnak, neki is –, és arról sem fogok értekezni, hogy valahol ez a denevérruhás-igazságosztós felállás egy kisgyerek kreatív fantáziájának szintjén mozog(hatna), és ha józanul belegondolunk, szinte irreális, hogy a komoly filmszeretők egymást taposva rohanjanak a mozikba, hogy ennek a repkedő, sérült lelkű harcosnak újabb epizódját az elsők között tekinthessék meg. Tehát a jó hírem az, hogy most csakis a trilógia záró darabjával foglalkozom, a történetet, a titkokat őrizze a mozi rejtélyes sötétje.

A film úgy kezdődik, ahogy egy igazi, monumentális Nolan-opusz indulni hivatott: csenddel, fojtogató feszültséggel, lassan kibomló, szájnyitvahagyós, hideg akciójelenettel és a főgonosz bemutatkozásával. Aztán az elvárások szerint folytatja: lassú, elegáns építkezéssel, a feszültség és az információk apránkénti adagolásával. Ezt követően jön egy-két akció, majd következnek az érzelmes, szomorkás és magányos jelenetek, majd megint egy tempós "felemelkedés", utána halk részek emlékekképekkel, könnyekkel, szipogással. Végül pedig robban a bomba, és hatalmasat szól. Vagyis úgy tűnik, hogy minden elem tökéletesen a helyén van, az alkotás a "nagyfilmes" szabályok szerint építkezik. Ám valójában, mintha csak Batman sorsához igazodna, lihegve és nehézkesen halad előre a zárótétel, viszont egy dicsőséges, utolsó nekifutás még futja az alkotók, és a hős erejéből is.

Nolan eddig is bizonyította, hogy remekül ért a mozihoz, a technikához, ahhoz, miként kell szélesvásznon alkotni, miként vezessük a néző tekintetét, hogy tátva maradjon a szája – és ebben a tekintetben megint elemében volt. Az egész audiovizuális „legénység” remekül dolgozott a keze alá a maszkmestertől a hangmérnökig, és igényes, remekbeszabott munkát tettek le az ambiciózus alkotó és az élményre éhes nézők elé. Amikor küzdelem van, valóban látványos képeket és forrongó indulatokat kapunk, amikor a maszkos főgonosz, Bane parádézik, amikor egymásnak esnek Batmannel, akkor nagyszabású mozis eseménynek lehetünk a tanúi. A hangzó világ legalább olyan lényeges és tudatos, mint a képi: a morajló, baljós háttérzajok már a vész bekövetkezte előtt megteremtik a pánikhangulatot, Hans Zimmer filmzenéje (mely egyáltalán nem eredeti) erőteljesen szólal meg, sokszor a dobok és a vonósok lehengerlő tempója indítja be a harcot, hívja elő rejtekéből a Denevért vagy a gonoszt; és csodálatosan keveredik össze a zörejekkel a művészi hangkeverésnek köszönhetően. A hideg színekkel komponált, kifejező, precíz képek úgy mutatják meg a főszereplőket, hogy arcukat és karakterüket nehezen fogjuk felejteni. Eddig tehát minden a helyén van, sőt.

Ellenben be kell látnunk, hogy Nolan több téren is gyengébben teljesített, íróként és rendezőként is. Alkotása bővelkedik drámai elemekben, ám az érzelmek hiteles megmutatása és a férfi-női viszonyok még mindig erősen sablonosra és sótlanra sikerültek. Szépen előadott, "én most így érzek" monológokat hallunk, a szereplők túlbeszélik az érzelmesnek szánt, túlzott zenei kísérettel előadott jeleneteket, és sokszor csak távolságtartóan szemléljük, kinek mi nyomja a lelkét, ahelyett, hogy igazán megállnánk, és belenéznénk a kiváló színészek szemébe. De elvileg ez nem újdonság, Nolant sosem a hiteles érzelmek miatt szerettük, és nem is zavarna igazán, ha szerzőtársaival olyan ügyes és szövevényes forgatókönyvet írt volna, ahogy előző alkotásainál tette. Ám ez, bosszúsan ki kell jelenteni, nem sikerült, legalábbis nem olyan színvonalon, ahogy az Eredetnél, vagy az előző Batmannél tette. A kifulladás mozijával találkozunk tehát (kifulladó alkotóval), mert erőteljes indítása után fokozatosan elveszíti energiáját és indulatos tüzét – egyszerűen elhúzódik a film. Túl hosszú a végső nagy "vihar" előkészítése, fölösleges jelenetek (minden szereplőnek adjunk valamit) és fárasztóvá váló tétlenség uralkodik az alkotás közepe felé. Egyszerűen nincs meg a történetvezetésben, az érzelmek adagolásában a jól eltalált ritmus, (a légből kapott, kínosan gyenge Bruce Wayne - Miranda Tate "szituációról" ne is beszéljünk). Sajnálatosan kevesebbet kapunk azokból, akik igazán izgalmasak (Bane, Macskanő), és többet a már jól bejáratott – rizikómentes – szereplőkből (Alfred komornyik, Gordon felügyelő).

Ám ez a kifulladás mégsem jelent rossz filmet, távolról sem: nagyszabású, dicsőséges és olykor egész megható élményt kapunk, köszönhetően a történet súlyának, az előadásmód fentebb említett eleganciájának, és nem utolsó sorban az emlékezetes „játékosoknak”. Az egész színészgárda hibátlanul teljesített. Christian Bale továbbra is hiteles és emberi Batman, sőt, most erősebb alakítást nyújt, mint valaha; Bane szerepében Tom Hardy ügyesen helyt áll, és emlékezetes főgonoszként vonul majd be a filmtörténelembe – szerencsére egész más, mint a Joker volt –, na de a Macskanő... Ő az első igazi Nő a sorozatban, a járása, a mimikája, a hangja: cicás, vonzó, mégis vad, ambivalens, és szerethető. Anne Hathaway tökéletesen játszik, hozzá kötődnek a legszórakoztatóbb, leghangulatosabb jelenetek, és végig úgy érezzük, hogy szívesen néznénk még, akár Batman mellett, akár egyszemélyes besurranó rablásait. Ami pedig végül igazán megemeli a moziélményt, az a szenzációs lezárás, az utolsó félóra, melyben minden a helyére kerül, és kisebb katarzissal búcsúzik tőlünk a hős – Chris Nolan a lezárások mestere.

De legyünk csak kíméletlenek, és csapjunk kétszer az asztalra: a trilógia záró darabja nem mestermű, és nem éri el az előző rész szintjét, pedig valahol, a képkockákba rejtve egy monumentális remekmű próbál őrjöngve előtörni. Mégis, elégedetlenségre sincs igazán okunk: színvonalas, harsogó és olykor egész letaglózó lezárást kaptunk. Olyan élményt, mely bár kissé ingadozik, de kétségtelenül méltó befejezése a trilógiának. Talán, ha Nolan várt volna még egy évet, és hagyja tovább forrni az ötleteket, akkor... De személy szerint egy hálás köszönömöt így is elrebegek a kemény munkával létrehozott, érett filmélményért, amit ebben a 160 percben kaptam, és melegen ajánlanék a Mesternek egy európai körutat a valódi érzések tanulmányozására...