Fabián Bielinsky argentin rendező néhány éve nálunk is jól fogadott, feszült bűnfilmmel mutatkozott be. A Kilenc királynő valahogy a semmiből, a messzi Argentínából jött - ahonnan nem vártunk értékes, izgalmas mozit.
"Semmi" - persze mifelénk. Miközben állandóan panaszkodunk, hogy a magyar kultúrát nem ismerik a világban, tunyán belenyugszunk, hogy mi meg a világ nagy részét ismerjük felszínesen vagy sehogy. Buenos Aires nekünk ugyanolyan messze van, mint mondjuk Bukarest; mit nekünk a román vagy a latin-amerikai film, tájékozottságból bukásra kezdünk állni...
Bielinskynek utolsó filmje marad a most látható Aura - a rendező negyvenöt éves korában idén nyáron meghalt. Mind előző műve, mind az Aura a bűnfilm történetének jelentős alkotása. Nemcsak mindkettő főszereplője, Ricardo Darín köti össze őket, nemcsak a nyilvánvaló tehetség úgy általában, hanem a rendezői koncepció fegyelmezett szigora, a műfaj törvényeinek fölényes ismerete. Az Aura roppant feszült, kevés szereplős munka, inkább a film noir műfajából, mintsem a nagyritkán magas szintű, de mindig nézőcsalogató horror fajtájából. Főalakja egy magányos és búba pácolt nagyvárosi balfék, aki tehetetlenül sodródik bele egy patagóniai őserdő szélén munkálkodó bűnbanda üzelmeibe. Nagy dumájú, határozott barátja vadászni cipeli: a tehetetlen figura még életében nem lőtt állatra - most majd lő, véletlenül, vakon, egy elébe keveredő fő bűnözőre, akiről akkor sem ő, sem a néző nem tudja még, kicsoda. Innen aztán nincs megállás... A világvégi helyszínen a lelki és testi szadizmusok, rejtett bűnök és rejtett kincsek olyan preparátuma tárul elénk, ami egy zsúfolt kalandfilmben is elég volna.
Preparátumról szólok, talán mert bávatag antihősünket állatpreparátorként látjuk a film első kockáin (épp szemet váj, majd ragaszt) - és ugyanúgy, ugyanazt teszi az utolsókon. Közben csak az élete és a körülötte levő kisvilág fordult fel, közben csak megismerkedett másik énjével, s ha okosabb nem is, tapasztaltabb lett. Mindez persze nem volna elég egy igazán jó filmhez, ha a néző nem válna bűnismerőbbé, emberismerőbbé, filmismerőbbé.
Az Aura nem a külső, hanem a belső izgalmak filmje, de a rendező olyan következetes ritmusban adagolja a feszültséget, olyan gazdaságos elbeszélésmódot és képi nyelvet választ, hogy odaszögez a székhez. Bielinsky, aki mindkét bűnfilmjének maga írta történetét, a bűnügyi moziműfaj legértékesebb hagyományait teremti újjá. Halksága adja feszültségét, és nem harsogása. Szenvtelenséget mímel, a gyarlóság, gyávaság, kegyetlenség minden emberbűnét ismeri, és nem csodálkozik rajtuk. A film minden véletlennek, esetlegesnek tetsző epizódja rímel valamelyik előző (vagy későbbi) epizóddal, a figurák minden furcsa gesztusa vagy elharapott szava értelmet kap a végén.
A film noir általában nem veti meg az érzelmes hangot, néha közel kerül a melodrámához. Nem úgy az Aura. Főalakja érzelemfosztott lelki pária, s bár nála csak gonoszabbak tűnnek fel, hivatásos kegyetlenek - azért ő sem túl rokonszenves ember. Szeretetre méltó csupán egy hatalmas termetű, farkas méretű kutya tud lenni. Világít a szeme az értelemtől. Van még remény.
