A termet formázó játéktér mindkét keskenyebbik oldalán van egy ajtó. Az egyik a folyosóra, a másik a vécébe vezet. Ha lehetne, kis lyukat vágnék bármelyikbe, és azon át, oldalról nézném Reginald Rose darabjának előadását Balikó Tamás rendezésében. Akkor ugyanis egy térben lehetnék a színészekkel - azazhogy színházban lehetnék.
Momentán ugyanis az a helyzet, hogy egy jókora akváriumot bámulunk a hosszabbik oldalai felől, mindkét oldalról nagyjából száz-száz ember; de benne nem aranyhalacskák, hanem tizenkét dühös ember jön-megy, beszél és kiabál - utóbbit a fejem fölött lévő hangszóróból hallom, a színészeket csak tátogni látom. Sokszor elmondják, milyen meleg van; képzelem, elképzelem, nem érzem.
A Tizenkét dühös ember című darab bizonyos értelemben örökzöld - van-e idő, amikor nem aktuális szembefeszülni vagy kételkedni a magabiztos és indulatos többség igazában? Aki meg először látja, annak bizonyára reveláció. Tizenkét esküdtből a vita elején tizenegy találja bűnösnek a vádlottat, a végén tizenkettő ártatlannak. És közben van minden, ami kell: faj- és osztályhátrány, emberi gyarlóság, rosszindulat, sorstöredékek és Pilinyi Márta jó jelmezei, megannyi öltönyvariáció. Ügyes dramaturgiai szerkezet tartja a jó dialógusokat, szabott ritmusban haladhatunk a játszókkal a megnyugtató és fölemelő vég felé, markáns karakterek mutatkoznak az asztal körül - és hát jól sikerült Hamvai Kornél új fordítása is, a terhelt szavak és kifejezések, mint a "húzzunk bele", a "torkunkon lenyomni", az "activity", a bunkózás és európaizás ellenére vagy épp azokkal együtt.
Ráadásul a Nemzeti Színház stúdiójában még jó színészek is vannak a plexiakváriumban - energiájuk nagy része ugyan arra megy el, hogy a hermetikusan zárt tér klausztrofób és antiszínházi erejével viaskodva úgy csináljanak, mintha látnák, éreznék, hallanák a közönséget, és annak látható, hallható és érezhető reakcióit beépítenék (össz)játékukba. Szóval feltételezik a színház másik alapelemét: a nézőt.
Mert látni nem látják, hallani nem hallják; Rose darabjának alaphelyzetét, a bírósági esküdtek bezártságát az ítélethozatal idejére szó szerint találta itt venni a rendező, illetve nem is szó szerint, hiszen színdarabról van szó, hanem azon is túl: valóságot csinált a színdarabból. A színészekből meg esküdteket, és jól bezárta őket.
A plexi zavaró - akkor is, amikor még sötét a játéktér, és mi tükörnek látjuk, és akkor is, amikor már világos, és ők látják tükörnek, mi meg ablaknak. De a bemikrofonozás egyenesen katasztrófa. Nemcsak azért, mert jó néhány színészt, például az egyik legfontosabb szerepet játszó, indulatos állapotban kissé hadaró Sinkó Lászlót vagy a szintén sokat kiabáló Szarvas Józsefet a lényeges pillanatokban egyáltalán nem érteni; nem is csak azért, mert a többi, egyébként jól beszélő színész hangjának is vannak olyan mélyebb regiszterei, amelyeket durván elnyel a mikrofon, hanem azért, mert a hang és a beszéd forrása ilyenformán nem ugyanaz. A túlsó sarokban beszél a színész, én meg a fejem fölül hallom.
Világos, hogy Horesnyi Balázs díszlete maga a koncepció, Balikó Tamás rendezői koncepciója. De koncepciónak éppígy - sőt sokkal jobban - megtette volna a tizenkét színész is: micsoda ereje lehetett volna annak, hogy Sinkó László kést emel Kulka Jánosra - ha meglegyint például a suhintás ereje! Kész színház, nem?
Stohl András cinikus-közönyös és nagyon primitív esküdtjének hatalmas lendülete éppen úgy elhal a plexin, mint Schmied Zoltán esküdtjének visszafogott, kínlódós tétovasága vagy Trokán Péter esküdtje bürokratikus eszköztárának fokozatos lehámlása. A Hevér Gábor által játszott figura külön drámájának a szövege jön át, a játéka odabent ragad, és Kaszás Attila elegáns karakterének veszélyes és fenyegető tónusát is tompítva kapjuk.
Garas Dezső halk öreg bölcse a rezignációt átnyomja azért a falon, és Kulka János szelíd állhatatossága is átjön. Spindler Béla, Csankó Zoltán és Bródy Norbert milyen jó lehetne!
Nem tudom, hol tarthattak a színészek a próbafolyamatban, amikor elkészült a díszlet és álltak a falak. Fölteszem, addig - és hát azután is - szépen dolgoztak a szerepükön, rakták össze ezt a nem túl bonyolult, mégis precíz munkát igénylő darabot. Azt sem tudom, hogy amikor először próbáltak az akváriumban, tudták-e, érezték-e rögtön, mi történt: a játékból kiszippantyúzták a szuflát. Azt pedig végképp nem tudom, hogy amikor erre ők is rájöttek - merthogy rájöttek, afelől csöppnyi kétségem sincsen -, miért nem döntötték le a falakat.
Most sincs késő. Lelkesen bejelentkezem az első olyan előadásra, amikor normális színházi térben együtt lélegzik színész és közönség, amikor a színész szájából jön ki a hang, egyenesen az én fülembe. Jó lesz, várjuk ki - Balikó Tamás DLA meg fog lepődni.
