Godzilla Kong ellen (2021)

A Legendary Entertainment és a Warner Bros közös MonsterVerzumának csúcsdarabja, amelyben végre összeméri erejét Godzilla és Kong mint történet, nem működött a legjobban, de a látvány tagadhatatlanul pazar lett. Kong és Godzilla hajókon ugrálva bunyózik, járunk az Antarktiszon, lejutunk egy földalatti birodalomba, amit egy az egyben Verne Gyula Utazás a Föld középpontja felé című könyvéből ollóztak ki, miközben Millie Bobby Brown csak úgy besétál egy titkos bázisra, majd átmetrózik az óceán alatt, megláthatjuk a korábban legyőzött Ghidorah koponyáját, aztán színre lép egy mechagodzilla, és a legvégén kapunk egy eszelős nagy bunyót. Amivel persze letarolnak egy egész várost, de ez a műfajhoz tartozik.  A két lény – plusz a mechagodzilla - most is baromi jól lett megcsinálva és mozgatva, és kissé meghökkentő, de az összes szereplő közül a teljes mértékben CGI gorilla az, akinek tényleg van egyénisége.     

Senki  

Ez ugyebár a John Wick középkorú családapával előadva – ami viccesen hangzik, pedig igaz, hiszen még a készítők zöme is mindkét filmen dolgozott. Csakhogy itt Keanu Reeves helyett megkapjuk a kertvárosi dolgozó apák unalmas és frusztráló életét élő Bob Odenkirket (Better Call Saul), akinek egyfajta megváltásként érkezik, amikor egy este betörnek hozzájuk. Akkor még nem lendül akcióba – merthogy léphetne, hiszen különleges kiképzésben részesül, csak hazafelé a buszon, ahol öt sutyerák cseszteti az utasokat. Itt az apuka és férj végre felvállalja a múltját, és bár már nem a régi, pár perc alatt az egész társaságot tönkreveri. Igaz, közben ő is kap rendesen, de olyan,

mintha évek óta erre az adok-kapokra várt volna, arra, hogy kiadhassa minden dühét, és a fájdalmat is bevállalva érezze végre, hogy él. Az év egyik legjobb filmes bunyója.

007 Nincs idő meghalni

A Bond-filmek mindig nagy durranással kezdődnek, különösen azóta, hogy Daniel Craig lett a 007-es, és mivel Craig ezzel a filmmel búcsúzik a szériától, ez a durranás még nagyobb lett. Szó szerint is, mert a jelenet egy robbanással kezdődik, amikor Bond meglátogatja Vesper Lynd sírját. A robbantást egy üldözés követi a festői dél-olaszországi Matera utcáin, ahol először gyalog menekül, majd a robotszemmel ellátott Primo motorját „kölcsönvéve” robog az ódon utcákon a hotel felé, hogy megmentse Madeleine-t, de nem tudja, higgyen-e támadójának, aki szerint a nő SPECTRE tagja. Így amikor Bond és Madeleine (Léa Seydoux) beülnek a kocsiba, a férfi hezitál, hogy elinduljon-e, miközben ellenfeleik golyózáport zúdítanak a páncélozott autóra. Bond arcán pedig ott van minden kétely, fáradtság, kiégettség, ami az elmúlt évek során felgyülemlett benne – és ha megnézzük Craig sérüléseit, amiket a Bond-filmek forgatása során összeszedett, ez rá is vonatkozik -, és ettől az érzelmi többlettől lesz teljes ez a jelenet.

King's Man - A kezdetek

A film egészét nézve csalódást okozott a túl komolyra vett, sokszor ritmustalan, nehezen induló előzményfilm a Kingsman franchise-hoz, de akadtak remek jelenetek, és

a legvégén úgy fél órára mégis megkaptuk az eredeti filmek humorát, lazaságát és elképesztő akciójeleneteit.

Addig is volt egy üde színvolt, és nem véletlen, hogy minden előzetesben és kedvcsinálóban Raszputyin (Rhys Ifans) szerepelt. Ő ugyanis a film legszórakoztatóbb figurája, és nem véletlen, hogy az összes főhős - Ralph Fiennes, Djimon Hounsou, Harris Dickinson és Gemma Arterton – kell ahhoz, hogy valamiképpen legyőzzék. Az örökké, a neki szánt mérget kihányó orosz ugyanis elképesztő harcmodort mutat be, amelynek alapja a kozák tánc és az orosz balett, mozdulatai egyszerre túlzóak és kecsesek, amihez adjuk hozzá Ifans kitágult pupilláit és kidugott nyelvét - mindezt Csajkovszkij 1812-es nyitányára.

Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája

Vajon mi lehet a közös a Marvel idei meglepetéssikerében, amelynek csak távol-keleti főhősei vannak, és az előbb taglalt Kingsman-filmben? Hát az, hogy mindkettő akciókoreográfusa az idén nyáron tragikusan fiatalon elhunyt Brad Allan volt, aki nem mellesleg hosszú éveken át a Jackie Chan Stunt Team tagja volt, vagyis tudott egyet ’s mást a szakmáról. A Shang-Chi harcjelenetei is rendre Chan munkásságát idézik fel, annak minden akrobatikusságával, kreativitásával és játékosságával. Több különböző jelenetet is választhattunk volna, de végül amellett kötöttünk ki, ahol Shang-Chi (Simu Liu) egy rakás nindzsával küzd meg egy toronyház állványzatán, akik kéken világító elektromos horgokkal támadnak rá, miközben a riadt Awkwafina nézi az egészet, majd Shang-Chi húga, Xialing (Meng'er Zhang) is beszáll a buliba.

Az egész egy pillanatra sem áll meg, minden test folyamatos mozgásban van,

és mivel állványzaton vagyunk, ez horizontálisan is igaz, az állvány egésze és darabjai is az akció részévé válnak.

Egy igazán dühös ember

Guy Ritchie legújabb munkája nem kifejezetten rá jellemző, hiszen hiányoznak belőle a színész mellékfigurák, viszonylag humormentes és a jellegzetes csavarok is hiányoznak a történetből, amely egy kis kitérőt leszámítva egyenes, mint a bot. Jason Statham beépül egy pénzszállító céghez, hogy a nyomára jusson valakiknek, akikkel elszámolnivalója van, és ezek a legvégén „házhoz is jönnek”. A nagy leszámolás ugyanis a cég depójában zajlik, ahová a fegyveresek betörnek. És ez a jelenet egy komplett csata, amelynek még a megtervezését is látjuk. Az állig felfegyverzett, testpáncélt viselő, majdnem sebezhetetlen egykori katonák gyorsan és kíméletlenül rohanják le a bázist, aki ellenáll, azt szitává lövik, csak hát ott van Statham is, akivel nem lehet cicózni. A majdnem követhetetlenül gyors és hihetetlenül intenzív harc során egy fél hadseregre való lőszer fogy el, de előkerül a kés is, és

pont azért működik olyan jól az egész, mert olyan, mint egy katonai akció – amibe egy kis gikszer került.

Kate

Mary Elizabeth Winstead akciófilmje ugyan „csak” a Netflixre érkezett, de így is az egyik kedvencünk volt tavaly, ami nem csoda, mert az egész iszonyatosan pörög, nagyon jól néz ki és van egy határozott stílusa, amelyet nagyrészt az ad, hogy Japánban játszódik. Winstead egy profi bérgyilkosnő, aki ki akar szállni a melóból, ami mindig rossz ötlet – meg is mérgezik. Egy napja van felkutatni azt, aki ezt tette vele, miközben hozzácsapódik előző áldozata nagyszájú tinilánya (Miku Patricia Martineau). Az egyik jelenetben egy strici kinézetű jakuza (az énekes Miyavi) luxuslakásába mennek, hogy kiszedjék belőle a szükséges infót, de a dologból kegyetlen bunyó lesz, amely során az ollótól a fridzsiderajtón át a kávéfőzőig minden fegyverré válik. A harc kétségbeesett és kegyetlen, és ahogy a méregtől amúgy is egyre gyengébb Kate veszíteni látszik, úgy lesz egyre magabiztosabb ellenfele és ejt rajta egyre több sebet, hogy aztán az eddig csak nyűgnek számító kiscsaj siessen hősnőnk segítségére – akit első próbálkozásra vállon is lő….

Lőpor turmix

Ez a film valahogy elsikkadt évközben, talán mert egymás után annyi csajos akciófilm jött, ahol a magányos bérgyilkoslány öntudatára ébred és a munkáltatója ellen fordul. Pedig remek szereplőgárdát és még remekebb akciót villant, és

az év egyik legszórakoztatóbb , legeredetibb harca is ehhez a filmhez fűződik.

Ebben főhősnőnk, Sam (Karen Gillan) egy kórházban találja magát védencével, egy kislánnyal, és volt főnöke három gyilkost küld rá – három olyan fickót, akiket a lány korábban már egyszer rommá vert. Az egyik tolókocsiban ül, a másik mankókkal jár, a harmadik felkötött kézzel és nyakmerevítőben van, de Sam helyzete sem előnyösebb: egy korrupt doki olyan injekciót adott be neki, amitől lebénultak a karjai. Csak úgy tudja őket használni, hogy az egyikhez egy szikét, a másikhoz a pisztolyát szigszalagozza, és ezeket lóbálva veszi fel a harcot a három kriplivel. A végeredmény nagyon vicces – és nagyon véres is.

Döbrösi Laura a SZESSÖN vendégeként elárulta, hogy karmesternek lenni a világ legmenőbb dolga és azt is, mit jelent noisemakernek lenni, de beszélt a női zenészekről is.