A II. világháború idején járunk. Egy fiatal kisfiú, Kuksi édesapja utolsó mondatát mondja: „Nem szabad félni!”. A Javítóintézetet szétbombázták. A találatot túlélt fiúk elvesztve, csapatba verődve próbálják túlélni a háború viszontagságait, és úgy próbálják túlélni a napokat ahogy tudják: élelmet lopnak. A fiúk csapatukba veszik Kuksit. Útközben találkoznak egy másik gye-reksereggel. Az eleinte nehézkes elfogadást követően rájönnek, hogy csak együtt vészelhetik át ezt az időszakot. Közben a hadsereg és a bíróság hajszolni kezdi az árvává vált gyerekeket. A két csapat vezetője között meglepő kapcsolat alakul ki. Szerencséjükre találnak egy elhagya-tottnak tűnő birtokot, egy kopár hegyen, ami hamar kiderül, hogy nem lakatlan, Simon Péter, az egykori karmester és zeneszerző lakja a világtól elzárkózva, magányosan. A gyermekek először idegenkednek a felnőttől, majdnem fel is akasztják őt, ám hamarosan megbarátkoznak vele, sőt meg is szeretik. Simon ugyanis nem hazudik nekik, és nem csapja be őket, mint a többi felnőtt. Bizalmatlanságból így bizalom lesz a gyerekek és a ház ura között. Megtanítja nekik, hogy a szabadság a legfontosabb érték, melyhez minden embernek (így nekik) is joguk van. Megtanítja őket a zene fontosságára és szeretetére.

De a hadsereg és egyben a statárium megtalálja őket, és a magukra hagyott gyerekek felveszik velük a kesztyűt és harcolnak. Ám a harc közben egy puskalövéstől az egyik kisgyermek, Kuksi halálos sebesülést szerez. Ez idő alatt Simon a városból olyan rendelkezést hoz, amely a gyer-mekeket felmenti a kényszerű rablásokból fakadó büntetések alól, sőt, a várat is az ő birtokukba adja, így az életüket is megmenti.

Közreműködik: a Bartók Táncszínház táncművészei.

A(z) Jászai Mari Színház, Népház előadása