- Ez gyönyörű! - kiáltja. - Ez a legszebb, amit ön eddig írt. Én játszom, maga énekelje.
Még egyszer elhangzik a tenorária, aztán továbbjátszik Puccini, befejezi a Tosca-t.
Lelkesen mondja Verdi:
- Biztos vagyok a sikerben. És azt a latin himnuszt a művészet nagyságáról az egész világon énekelni fogják. Megrendítő! Kitűnő!
Puccini idegesen járkál, mélyen lehorgasztja fejét, megáll Verdi előtt és halkan, szinte bocsánatkérően mondja:
- Az a himnusz nem kitűnő, hanem éktelen szamárság.
Megdöbbenve néznek rá. Most már szenvedélyesen mondja Puccini:
- Tessék elképzelni, maestro ha ön tudja, hogy pár perc múlva kivégzik, akkor nem fogja a latin művészetet dicsőíteni választékos szavakkal, hanem, mint az életéért reszkető hitvány kis ember, fel fog jajdulni: meg kell halnom, nekem nyomorultnak, pedig úgy vágyom élni! - Ez az élet, ez az ember! Igen, ez az végre megvan, megtaláltam, egy év óta keresem!
Ragyogott az örömtől. A két nagyszerű aggastyán megrendülve nézte. Tudták, igaza van. Alig ért haza Puccini Torre del Lagóba, ledobta a kabátját, leült a Förster-pianino mellé, mindenkit kikergetett a szobából és kapásból, ott rögtön, néhány óra alatt, megteremtette legnépszerűbb áriáját, Cavaradossi levéláriáját: "E lucean le stelle".. A szöveget, a verset is ő maga írta hozzá. Másnap Mugnone majdnem széttépte őt elragadtatásában." (...)
(Bókay János: Bohémek és pillangók)
A(z) Szegedi Nemzeti Színház előadása
Hozzászólások