Stoppard nagyító alá veszi a hatalmi gépezet kis csavarjait. Elképezli, hogyan látják, hogyan élik meg ők a történetet, és benne saját helyzetüket. Általában a két figura egyformaságát szokták hangsúlyozni. Stoppard megkülönbözteti jellemüket, saját arcot is nyernek, de esendő kisemberek maradnak, akik hol szánalmat ébresztenek, hol mosolyt fakasztanak. Felnőtt emberek, akiken számon lehet kérni a választás lehetőségének elmulasztását, és Stoppard ezt meg is teszi. Végzetük, hogy nem tudnak nemet mondani. Sodródnak, utasításokra várnak, egy bizonytalan helyzet foglyai, szerepek mögé bújnak. Még azt sem lehet mondani, hogy jól éreznék magukat. Többnyire kényelmetlenül feszengenek. Stoppard szereti és megérti őket, de a darab végén ítélkezik is felettük. Nem árulók és nem áldozatok. Emberek - és ez, annyi mással együtt, magában foglalja az előbbieket is.
Stoppard darabját először nemhivatásos színjátszók mutatták be az 1966-os edinburghi fesztiválon. A mű nagyon hamar eljutott hozzánk, a Nagyvilág 1967. decemberi számában jelent meg. 1971-ben a budapesti Nemzeti Színház tűzte műsorára a darabot, Marton Endre rendezésében, a két címszereplő Sinkovits Imre és Avar István volt. Nemrégen láthattuk a dráma filmváltozatát is, melyet maga az író rendezett.
A(z) Kamra előadása
Hozzászólások