Othello Gyulaházán

Értékelés:

2 szavazatból

Szerinted?

Othello vagy Csárdáskirálynő? Hamlet vagy Marica grófnő? Shakespeare vagy operett? Egy vidéki színházban vagyunk, Gyulaházán, ott visszhangoznak folyamatosan ezek a kérdések, és minthogy ambiciózus fiatal főrendező érkezik, sőt minisztériumi pártfogással helyezik ide, nem kérdés, mi lesz a döntés: Othello. A főrendező természetesen minimum megváltani kívánja Gyulaházát, ami azért nem lesz olyan egyszerű. Működésbe lép a főszereptől fosztott Vezető Színésznő, aki az élete lehetőségét kapó, Desdemonát játszó fiatalka kezdőt úgy segíti, ahogyan csak egy féltékeny Vezető Színésznő tudja; minden fülbe súg valamit a minden lében kanál Súgónő; fröccstől fröccsig próbálja Othellot a rég eltunyult Vezető Színész; és mindenhez mindenki hozzászól, portástól az igazgatóig, gazdaságistól a táncos komikusig... Mi nézők, gyulaházi lakosok pedig beleshetünk a függöny mögé, a próbára, az öltözőbe, a mindent látó és elnyelő színházi büfébe, és azt látjuk, hogy minden baj ellenére egyszercsak elkezd megszületni egy előadás. Igaz, ehhez szükség van egy-két csavarra, amit maga az Élet produkál. És persze a két remek író, Gádor Béla és Tasnádi István, akik huszárvágással oldották meg a csomót: Shakespeare vagy operett? Mindkettő, sőt egy harmadik is: egy frenetikus komédia.

A(z) Csiky Gergely Színház előadása

Stáblista

Értékelés:

2 szavazatból

Szerinted?

Hozzászólások

Tök mást jelentett a modernség cikizése a 60-as években, mikor ez a darab kijött, mint mondjuk manapság. Szerintem ez a produkció maradt a 60-as években ld."Lady Karnevál", és épp hogy kínosan kerülte az aktualitásokat. Ez egy Ludas Matyi(-vajon miért?-kimúlt viccújság) színvonalú bohózat, amit a színészek - a nézõk örömére - boldogan végigripacskodtak. Én épp az ifjú titán rendezõ öniróniáját olvastam ki a produkcióból, nem az elõdök lesajnálását.
Ez jó játék volt! Köszönjük, Kaposvár!

Válasz

1/10

Gyulaháza, avagy Kaposvár azon túl tûnik semmiségbe…

Szó se róla, jól megcsinált, hatásos, mutatós produkciót láthattunk, Göttinger Pál elvitathatatlan tehetségébõl, rutinjából nem is nagyon következhetett volna más. A közönség zabálta is, mint moziban a popcornt. Ámde esztétikum nincs morál nélkül, a homo moralis és a homo aestheticus minden látszat ellenére ugyanaz. Márpedig ez az elõadás a hatáskeltés máza alatt olyan kemény propaganda volt, hogy Goebbels is megirigyelné. Azt hiszem, ennél erkölcstelenebb, aljasabb színházi elõadást még nem láttam.

Mert mirõl is szólt anno Kaposvár? Egy átlagos vidéki színházba lekerült két progresszív elme (Zsámbéki és Komor), és létrehoztak valami különlegeset. Ezt a csodát az aczéli kultúrpolitikának nem sikerült szétvernie, a Fidesznek igen (l. Eörsi László: „Megbombáztuk Kaposvárt”). Az elõadás pont ezt a helyzetet, a létrehozás pillanatát mutatta be, de a valóságot durván átértékelve. A progressziót ostobaságnak állította be, a provincializmust, a korlátoltságot, a tahóságot meg az egyedül üdvözítõ útnak. Persze volt kötelezõ, rituális komcsizás is, hogy senkinek ne legyen hiányérzete, még egy csehszlovák írót beleeszkábáltak a darabba, ugyan szerepe, dramaturgiai funkciója nem volt, legfeljebb annyi, hogy elõbb-utóbb elsüljön, mint a nevezetes színpadi fegyver, a Lady Carneval. De legalább lehetett röhögni a buta tótokon. Persze hogy a Kaposvár-jelenségnek ne csak kezdetét tapossák meg, hanem a nagy korszak utolsó jelentõs figuráját: Mohácsit is, szükséges volt a Csárdáskirálynõ zenedarabjait is sorra megidézni, természetesen még véletlenül sem a kultikus 1993-as bemutató keserédes áttörtségében, hanem a legerodáltabb közhelyesség szintjén. Ám ez sem volt elég: még a szövegbe is beleszõttetett az „egyszer élünk” mondat, amely mûnek ez az Othello Gyulaházán címû elõadás épp az ellenképe volt. Lényegét tekintve arról szólt ugyanis, hogy a kaposvári ottmaradottak eljárták a csûrdöngölõt a saját holttestüket rejtõ sír Moháján. Az Egyszer élünk szovjet katonáinak pont azt a meghunyászkodást, behódolást nem sikerült elérniük Lovasberényben, amit most a kaposváriakkal végigcsináltattak. Vehetjük ezt elõrejelzésnek is persze: ez lesz a kollaboránsok sorsa, ha nyílttá válik az Orbán-fasizmus.

Azért a közönségrõl is szólni kell. Röhögtek, anélkül hogy bármit is értettek volna a lényegbõl. A szövegértés színvonaláról annyit, hogy a színház-a-színházban technika beágyazott jeleneteit rendre megtapsolták (ahogy az Alföldi-féle István a király végén elhangzó Himnusz hangjaira is felállt a BS-ben a közönöség, nem érzékelvén az idézetszerûséget; szerencsére az utóbbi esetében csak az elõadást záró pillanatokban, ráadásul tétovázva). Mit ért az a közönség egy színházi elõadásból, aki még ennek a lekövetésére sem képes?

De meg kell említeni, volt az elõadásnak egyetlen tisztességes momentuma is. Gyuricza Istvánnak, a nagy Kaposvár egyik fontos színészének az arca. A tapsrend során ugyanis a közönség üdvrivalgásával szemben ezen az arcon látszott a szégyen, az a megnyomorítottság, amin tort ült az elõadás. Ez volt az igazi dráma. De ez valójában nem a színpadon zajlik.

10/10

Igazi vígjáték! Régen nevettem ennyit színházban!

Értékelés:

Bemutató időpontja:

Stáblista

Szereplők

Alkotók

Hozzászólások

Értékelés:

Címlapon

Legolvasottabb cikkeink

PORT.hu a Facebookon