A színlap ugyan egyetlen szereplőt ígér, Vacláv Nizsinszkijt, a XX. század legnagyobb férfi táncosát, de a színész, aki alakítja, további hat alak bőrébe bújik a monodráma során, kezdve a gyerek Vaclávtól felfedezőjén-impresszárióján-szeretőjén, Gyagileven át feleségéig (a magyar Pulszky Romoláig) anélkül, hogy jelmezét, egy formátlan zsávoly inget bármire is cserélte volna, vagy akár bármilyen apró kellékkel segítette volna változásait. Sőt a szín sem változott az egész est során: egyetlen fényfolt vetült a teljesen csupasz, bedíszletezetlen színpad deszkáira, de mégis - vagy éppen ezért? - a játék végén a néző majdhogy megesküdött rá, látta azt a bizonyos fényes estélyt Szentpétervárott, ahol először szólítja meg a szinte még kamasz táncost egy arisztokrata; azt a sötét párizsi sikátort, ahol egy kis utcalány elképedve dicséri meg a combját; és mindenek előtt, azt a svájci elmegyógyintézet, ahová az első világháború után, pályája csúcsán az alig harminc éves Nizsinszkijt beszállították, hogy az elkövetkező harminc évben, haláláig újra és újra visszakerüljön oda.
A magyar "szólórepülésben" Nizsinszkij emberi, művészi, lelki és testi drámáját Haumann Máté eleveníti meg (Zalán Magda fordításában), Radó Gyula rendezésében. Radó a magyar monodráma-műfaj régóta értő és lelkes propagálója. (Emlékeztetőül: Radó még főiskolás vizsgaelőadásaként Latinovits Zoltánnal csinálhatta meg Örsi Ferenc Visszhang című monodrámáját, majd évek múlva Radóval keltette életre Bolyai János alakját Rajhona Ádám és Van Goghot Cserhalmi György, vagy legutóbb Kálloy Molnár Péter a hibbant kis Kucót.)
Ritka színházi varázslatnak lesz tanúja, aki elmegy az előadások egyikére.
A(z) Spinoza Színház előadása
Hozzászólások