Jindo közösségéből húszan - köztük női sámánok, énekesek, táncosok, népzenészek - jönnek hozzánk, hogy felfedeztessék velünk temetési rítusaik néhány elemét.
A ssitgimgut szó szerint azt a rítust jelenti, melynek során eltávozásakor megszabadítják az elhunytat minden keserűségtől és nehezteléstől. A sámánasszonynak először is tehát a halott lelkét kell lecsillapítania és megtisztítania, mielőtt a túlvilágra való átkelésben segítené őt. Ezt cselekedve visszaállítja a harmóniát, amit a haláleset a családban és a közösségben felborított.
A rítus adományokból és jelképes tárgyakból álló díszletben zajlik, amelyben a fehér szín dominál. Nagyon pontos liturgiája van, egy drámai előadás vonásaival, amelyben az egymást követő tíz felvonás során szimbolikus gesztusok, énekek, táncok és improvizált hangszeres zene keverednek egymással. A tetőponton a résztvevők mindenfelől csoportosulnak egy végtelen hosszú fehér szövet szalag alá, amely azt az utat jelképezi, amelyen keresztül a halott eljut a túlvilágra.
Majd jön a koporsó, amit teljesen befednek terítőkkel és díszekkel, papírvirágokkal és szalagokkal, és amit úgy visznek, mint egy fedett hordszéket egy hosszú körmenetben a sírig, gong-játékkal és sangyeo sori dalokkal kísérve.
A formai szépsége e ceremóniáknak egyfajta elidegenítést hoz be, amely felragyogtatja a drámai esszenciát. Valóban rítus ez, de egyszersmind egy esztétikus és érzékeny előadás, amelyet a résztvevők saját maguknak és vendégeiknek nyújtanak.
A(z) Nemzeti Színház előadása
Hozzászólások