A Paula a magányról, az eltűnésről és az otthontalan létezésről szól – valamint az emlékezés kísérletéről, az eredet és a lényeg kereséséről. Egyedül: emberi lény a fémtárgyak között, élet az élettelen anyagok között. Néha fájnak az emlékezés korlátai, néha az emlékkel örömet szerzünk magunknak, de van, amikor kitör belőlünk a harag és a felidézés ereje hirtelen elsöpri a határok. A fantázia mindent elpusztít, ami korlátozza a lényeg keresését.

Legutóbbi előadásában Iris Heitzinger elénekelte a „Hoamatlandl” (“Szülőföld”) c. dalt, ami nagyon megérintette Editta Braun-t, aki Iris-hez hasonlóan Felső-Ausztriában született. A koreográfus ekkor határozta el, hogy szeretne együtt dolgozni a fiatal táncosnővel, akinek mozgásvilágát már régóta nagyra értékelte. A rég várt együttműködés beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen a két alkotó gyorsan egymásra talált a közös gyökereknek, a vidéki-kisvárosi gyermekkornak és a hasonló emlékeknek köszönhetően. A munka során elkezdték közös dialektusunkat használni, ami tovább fokozta a köztük lévő összhangot.

Az előadás inspirációjaként két regény szolgált: Marlene Haushofer felső-ausztriai írónő „Die Wand“ c. könyve egy nőről szól, aki váratlanul elvonult a hegyek magányába, az állatok közé, elvágva magát a világtól – bármi is maradt volna számára abból. Sten Nadolny „Ein Gott der Frechheit“ c. regényében pedig az ragadta meg Editta Braun-t, hogy milyen fontos szerepet játszik a fém, mint a modern élet megtestesítője, a természetnek az emberiség általi kisajátításának szimbóluma. Az irodalmi inspirációt kiegészítette Arturas Valudskis látványterve, valamint Thierry Zaboitzeff zenei kompozíciója, s erre építette fel Editta Braun és Iris Heitzinger közös ki világát, amelyben megdöbbentően sok hely marad az emberségnek.