A bűn megítélése mindenkor, mindenhol kettős. A darabban is az. A kettős mérce azonban valahogy átragad a nézőre is. Csakúgy, mint sok más az előadásból, ami éppen ettől válik jóvá: hatni tud. Nem tálal mindent magától értetődő egyértelműséggel, hanem gondolatokat ébreszt, véleményalkotásra serkent, és esetenként a jelenetek, a történet szálainak továbbgondolására. A szálak ugyanis többfélék, de mindig egymásba futnak és a rétegek is, bár különállóak, nagyon pontosan csúsznak egymásba, így alkotva meg az egészet, az előadást, ami a rendezést és a rendezőt (László Sándor) dicséri. Rétegekről kell beszélni, mert az Újvidéki Színház előadása nem reked meg a francia forradalom korrajzának és társadalmi visszásságainak - sokak számára minden bizonnyal önmagában is igen érdekes - bemutatásánál, hanem továbblép, és esetenként talán ál-elkendőzéssel, esetenként kendőzetlenül beleviszi mindazt, ami a miénk: az elmúlt évek vagy már évtizedek társadalmi visszásságait, a maguk apró, de annál visszataszítóbb momentumaival, és teszi mindezt úgy, hogy a néző közben emlékeket idéz fel és asszociációs láncot indít el.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások