ők ámulva húzzák ki magukat,
és egyenkint a Képletesbe lépnek"
(Rainer Maria Rilke: A flamingók)
Horváth szinte valóságos szoborrá vált a színpadon: a férfibánat, a befelé sikoltás, az önmarcangolás szimbólumává. Az egzisztenciális magány kimondhatatlanságáról szóló táncmonológban időnként mintha Dresch zenéje hívná elő a hirtelen, befejezetlen, elfojtott mozdulatokat. A táncos pedig az elmúlt időt zárja magába végül, így lesz a kinyílni, felszabadulni soha nem tudás szorongató jelképe.
"Amit Horváth Csaba a Flamingó című táncmonológban véghezvisz, az leginkább a szobrászattal rokonítható. Ennek több oka is lehet, az egyik talán a mottóként is jelzett rilkei kötődés. Rilkéről - aki Rodin művészetének megszállottja volt - a töredékes forma, a torzó felmagasztalásán túl az is tudható, hogy hitt a "szegény", azaz a névtelen, verbálisan nem definiálható mozdulatokban. Ez nem egyenlő azzal, hogy valamiről nehéz beszélni, ez annyit jelent, hogy megnevezhetetlen. Ez az állapot az, ahová Horváth Csaba szólója is tehető."
(Tóth Ágnes Veronika)
A(z) Forte Társulat előadása
Hozzászólások