A jegyünket átvettük a check-in pultnál, elhagytuk a tranzitot, elfoglaljuk helyeinket, majd a gép ajtaja bezárul. Egy meglepően őszinte, és meglepően pimasz Pilóta - pontosabban a hangja -, és az ő utasításait követő két utaskísérő lesz idegenvezetőnk.
Az utazás során kéjelgés, zabálás, toporzékolás és párviadal útján tanulunk rendesen szorongani, viselkedni, megfelelni - a legnagyobb szintű politikai korrektség és illendőség mellett. Protokolláris viselkedésformák ütköznek meg zsigeri megnyilvánulásokkal, a tapintatos a nyers igazsággal.
Olyan gesztusokkal szembesülünk, amiket nem engedünk meg magunknak, pedig jól esne, vagy annak ellenére megtesszük, hogy nem esik jól. Szeretnénk jók lenni. De a jó nem elég, tökéletesnek kell lenni. Nem elég tökéletesnek lenni, azt meg is kell tudni mutatni.
Hogyan szabadulhatna meg ez a díszes társaság, az utazóközönség a megfelelési kényszer és hétköznapi szerepjátszás, álcák általi bezártság érzettől? A szabadulás útja rögös. Konfliktusokkal, kellemetlenségekkel jár, és népszerűtlen lépések vezetnek a célhoz, ahol őszintén vállalhatjuk magunkat, és nézhetünk utastársaink szemébe.
A két főhősünk mintha egy terrárium üvegén belül létezne. Szavaikat nem halljuk, csak a mozdulataikat látjuk. A hangtalan sírásukat, néma üvöltésüket. De nem maradunk le semmiről, mert a Pilóta gondoskodik rólunk és mindent hallhatóvá tesz számunkra a saját rádiós rendszerén, a nézők fejhallgatóján keresztül. De vajon biztos, hogy mindenki ugyanazt hallja?
A produkció cselekményét, jeleneteit és szövegeit egyedi koncepció alapján, a próbafolyamat során írtuk Jorgen Leth A tökéletes ember c. kisfilmje és Miriam Elia We Go to the Gallery c. könyve, valamint saját megfigyeléseink által inspirálva.
A(z) STEREO AKT előadása
Hozzászólások