Schiller Don Carlosa Hamlet vagy Bánk bán mellett a drámairodalom egyik legismertebb vívódó hőse, akinek szintén az a „gyönyörű teher” jutott osztályrészül, hogy neki kellene helyretolni a kizökkent időt. Az eredetileg a barokk Spanyolország lenyűgöző, fény-árnyék kulisszái közt játszódó politikai krimi és szerelmi forrongás címszereplője egy tiszta szívű, nagyra hivatott, Európán átívelő ambíciókat és romantikus álmokat dédelgető fiatalember, akinek épp saját zsarnoki apja állja útját, mind karrierjét, mind magánéletét illetően. Ám ha elhagyjuk a kor kétségkívül impozáns díszleteit, legalább annyira izgalmas, és minden ízében kortársi történetet kapunk, ahol az apák generációja csap össze a fiúk minden ízében mást kívánó, másért lobogó, más értékrend mellett hitet tevő világával, fojtogató és ellentmondásos viszonyok sűrűjében áhítoznak a leginkább csak hiányával tüntető szeretetre, életveszélyes sakkjátszmák közt kell boldogulnia még a legsemlegesebb álláspontot képviselőnek is. Schiller kortársa, a költő Hölderlin így ír az egyszerre szerelmi, ideológiai, politikai és családi konfliktusokat ütköztető darabról, melyet olyan kevesen értettek meg a kortársak közül: „A Don Carlos hosszú ideig varázsfelhő volt, amelybe ifjúságom Jóistene beburkolt engem, hogy ne lássam meg túlontúl korán a környező világ kicsinyességét és kegyetlen durvaságát.”

A(z) Móricz Zsigmond Színház előadása