1728. július 23-án, tizenkét embert égettek meg Szegeden. Tizenegyet élve, a tizenkettediket előzőleg, kegyelemből lefejezték, és csak a holttestét vitték a máglyához.Az 1720-as évek rettentő nyugtalanságot hoztak Szegeden. Nagy volt a nyomor, megnőtt a csavargók, koldusok száma.

A szegediek és a betelepülő szerbek, horvátok és németek között gyakoriak voltak az összetűzések. A szegedi magisztrátusnak is akadt gondja bőven. Ahhoz, hogy a szegedi nép legeltethesse a jószágokat, ki kellett bérelniük a kun pusztákat. Megnehezítette a dolgukat, hogy a város akkoriban nem tartozott a kancellária fennhatósága alá, s láthatóan ragaszkodott, szabad királyi város címéhez.

Az 1728-as választás azonban fordulópontot hozott. A német lovagrend támogatásával, Podhradszky György lett a város főbírája, aminek következtében zavargások törtek ki. Ezen felül a kivételes aszályos időszak miatt üresek voltak a magtárak, a termések elszáradtak, és enyhítő eső helyett is csak vihar és jégeső pusztított. A polgárok és a papok egyre többet beszéltek arról, hogy ez a rendkívüli szárazság az ördögtől származik, és hogy mindenért a városban munkálkodó boszorkányok lehetnek a felelősek, akik eladták az esőt, a harmatot, a halakat, a föld zsírját a törököknek.

Ebben a feszült helyzetben kezdődött meg az 1728-as nagy szegedi boszorkányper, ahol végül 18 embert vádoltak meg. Mi történhetett valójában? A boszorkányok valóban eladták az esőt, a halakat, a föld zsírját a törököknek? Vagy a rettentő aszályos évet, a társadalmi és politikai feszültségeket könnyebb volt ártó szellemekre, gonosz mágiát űző nőkre és férfiakra fogni? Könnyebb megtartani a hatalmat, ha ellenségképet gyártunk? Könnyebb elviselni a saját nyomorúságunkat, ha mást hibáztatunk érte?