Szó szerint így van.

Kiss Ferenc a szomorú példája annak, mi lesz, ha egy korszakos zseni, aki egyébként a tehetségével úgyis mindent elér - felül tök fölöslegesen a politika-vonatra... Na persze, azok, akik a ZAKon a Népbírósági tárgyaláson ellene vallottak (Adorján, akinek ezért a Nemezti Színház igazgatói székét ígérték, Major aki végül meg is kapta ezt a széket), pontosan ugyanazon a politikai vonaton ültek, csak a másik végén. Ha a világháborúban másképp fordul a szerencse, Kiss Ferenc lett volna a vádló, és Majorék ülnek a vádlottak padján.

Kiss Ferenc az egyik legellentmondásosabb figurája volt a magyar színjátszásnak és közéletnek. A Színiakadémián tanult, majd behívót kapott. 1917 után vidéki, 1919-tõl fõvárosi színházakban szerepelt. Alkata, orgánuma és tehetsége elsõsorban klasszikus hõsszerepek eljátszására predesztinálta, de operettekben, vígjátékokban, népszínmûvekben is felbukkant. Fõbb szerepei között volt Bánk bán, Othello, Macbeth, Cyrano, Willy Loman, Lucifer és Ádám. A Horthy-korszak elején a hivatalos ideológia képviselõje volt, de egyre inkább jobbra tolódott. 1937-44 között a Színmûvészeti Akadémia igazgatója volt, szerepet játszott a zsidó származású színészek eltávolításában, 1938-44 között a Színház- és Filmmûvészeti Kamara elnöke is volt. 1944. október 15. után a Nemzeti Színház igazgatói posztját töltötte be. A front közeledtével Németországba menekült, de onnan kiadták. 1945-ben 8 év fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan 1953-ban szabadult. Ekkoriban alkalmi munkákból élt, 1956-ban visszatért a színpadra (vidéken és Budapesten egyaránt láthatták õt a nézõk), de az 50-es évek legvégén és a 60-as években több filmben is játszott, igaz, legtöbbször epizódszerepeket. 1961-ben nyugdíjba vonult, 1963-ban érdemes mûvész lett.