Antonioni olasz rendezőként figyel a világ jelenségeire. A Blow Up a londoni tomboló underground ifjúsági kultúrát, a Zabrieskie Point pedig a lázadó amerikai ifjúság világát akarja megérteni. Mindkét esetben azt a korhangulatot adja át a film különböző eszközökkel, ami miatt érdekessé válhatnak az európai ember számára. Mindkét esetben alaposan a hangulati elemre teszi hangsúlyt, erősen megnyomva a szubjektív benyomás érzet keltését, mindezt rengeteg szürreális elemmel ábrázolva. Mindkét film végére egy kimondottan szürreális, de a megértéshez nagyon fontos jelenet kerül. A Nagyításban két pantomim előadó a pingpongozás mímeli - utal a fiatalok a kor gondolati szabadságára, felszabadult játékosságára. A Zabriskie Point csúcsjelenetében a főszereplő fiatal lány gondolatával robbantja fel az embertelen kapitalizmust jelentő épületet, mely a Halálvölgybe épített szállodakomplexum része. Ez is a gondolat szabadságáról szól, de ez robbantani akar. Az ő lelkükben nemcsak pl. a szabad szerelem iránti vágy, hanem a düh is felhalmozódott, hisz ők valóban lázadnak. Mindkét esetben valahogy értelmetlenné válik az egész cselekmény. A kor és helyszínek minimális ismerete nélkül a mostani fiatalság számára semmitmondó az ilyen film. Az "Én szeretem a művészfilmeket, de..." kezdetű mondatok csak azt mutatják, hogy igazából nem komoly filmszerető az ilyen ember, hisz a "művészfilm" kifejezés mintegy eltaszítja a nézőt, hogy féljen tőle, mert gondolkodni kell rajta. Az nem jó - hisz nem tanult meg soha gondolkodni, készen kapja a világ értelmezését a mobil telefonján keresztül. - " A belemagyarázós szimbolikát én nem értékelem, és nem láttam a filmben az univerzum mélységét." - hát mert nem azt kell keresni benne. Ha valaki nem akarja erőszakoltan keresni benne a szimbólumokat, hanem hagyja, hogy elragadja a film hangulata, sokkal többet megért belőle. Mert igazából nem leírható sem a Nagyítás, sem a Zabriskie Point tartalma sem, a mondanivaló igazából kevés, sokkal nagyobb élvezetet ad az a hangulati elem, amiből leszűrődik, hogy mi a szándéka filmnek. Mindkét esetben a nézőben egyfajta fenntartás alakul ki a naiv, gondolati szabadság mámorában élő "lázadó" fiatal kultúrával kapcsolatban, egyidejűleg nemcsak elfogadja, de élvezi is annak szépségeit, ugyanakkor el is utasítja annak naivitása és felelőtlensége miatt.
Mindkét film rockzenei jelentőséggel is bír. A Blow Up egyik fontos jelenetében a londoni underground egyik csúcsegyüttese, a Yardbirds látható. Ott basszusgitározik J. Page, Jeff beck pedig szétveri a gitárját, majd darabjait bedobja a közönségnek. A Zabriskie Point zenéjét Antonioni eredetileg a Doors együttessel akarta megcsináltatni, de aztán megtetszett neki a Pink Floyd. Őket bízta meg végül a teljes anyag elkészítésével, de valahogy a film egészében túl drámainak érezte az angol együttes munkáját. Ezért tőlük csak három zeneszámot választott a filmhez (egyet az elejére, egyet a közepére, s egy drámai darabot a film végén látható csúcsjelenetbe). A többi filmben hallható dal a kor több ismert angol és amerikai együtteseitől lett kölcsönözve a Grateful Deadtől egészen a Rolling Stonesig.

"Reptéri dolgozó - Harrison Ford".Röhej.A nyúlfarknyi szerepével említésre sem méltó.

Én szeretem a művészfilmeket, de ez nem jó. Számomra annyi jött le, hogy a korabeli rendőri brutalitásról akart szólni. A belemagyarázós szimbolikát én nem értékelem, és nem láttam a filmben az univerzum mélységét. Ez 3-as. Lehet, hogy ez a film akkor többet mondott, ma már csak ennyit.

Több, mint 40 évvel ezelõtt láttam elõször a filmet. Akkoriban még nem volt akkora filmdömping, mint ezidõtájt, de azért volt választék. s talán könnyebb is volt választani. Számomra meghatározó filmélmény volt, úgyanúgy, mint pl. a Nagyítás. Nekem 10/10. Valamelyik elõttem hozzászóló hipszter filmként említette,azt nem nagyon értettem. Nem mellesleg a 60-as, 70-es években rengeteg jó film született. Az édes élet, Lõj a zongoristára, Psycho, Spartacus, Tükör által homályosan, Aki megölte Liberty Valance-t, Madarak!, 8 és fél, Goldfinger, Cherbourgi esernyõk, My Fair Lady, Egy nehéz nap éjszakája..és még lehetne sorolni. Tehát mindenféle kategóriából mindenki megtalálta hozzá közel állót. Manapság is rengeteg filmet nézek meg. Sokkal több film van, sajnos azonban azt nem mondhatom, hogy a sokkal több az sokkal jobb is.

Már az is bizonyít valamit, hogy errõl a régi hipszter filmrõl ennyi vélemény van. Szerintem se jó a film, mai szemmel semmiképpen sem. Valamit viszont el akart mondani akkor és ott és ez talán sikerült, hála Antonioninak.

Ha valami igazán jó, afölött nem jár el az idõ, mert az egyetemes érvényû. Nem hiszem, hogy Antonioninak bármit a szemére lehetne vetni... :-O

Knapp 40 évvel ezelõtt láttam ezt a filmet, és ennyi negatív kritika után féltem újra szembesülni vele. A végeredmény azonban, hogy ma sokkal mélyebben megérintett, mint akkor. Egyenesen letaglózott a vizuális úton közvetített mély bölcsessége, idõtlen szellemi értékek által kijelölt kerete. A poézis minden szempontot félresöpör, minden elemzésnek ellenáll. Tudom azonban, hogy nem mindenki lát, nem veszi észre a koncentráció útján közvetített szimbolikát.
A Mars béli táj a Földünk jövõje, és az emberek e Földön maguk is olyanok mint a növények - ez a képsor Bunuel: Andalúziai kutya c. szürrealista filmjének zárójelenetére rímel, ahol vicces módon úgy szaporodik a szerelmespár, mint akik a földbõl nõnek ki.
Ami itt látható volt, messze nem pornó; hogy kinek milyen frizura tetszik, magánügy; az akció filmek ízlésrombolók - Antonioni egy keleti bölcs szemével néz (vagy éppen az indiánok szemével?), nem mond véleményt, de talán bízik abban, hogy a nézõ éppen olyan érzékenyen reagál, mint õ.
Wikipédia: A film folytatását a fõszereplõ magánélete írta meg, ami viszont felveti a problémát, hogy ilyen kaliberû filmesek mennyiben felelõsek amatõr színészeik sorsának alakulásában? Mint ahogy a hivatásos kritikusok is mennyiben felelõsek azért, hogy egy zseniális film megítélése ne véletlenszerû legyen. (Gondolok itt Nemeskürtyre, akinek a kritikája véleményem szerint objektíve érthetetlen.

Aki olvasgatja a Filmvilág 1969-es évfolyamát, annak feltûnhet, hogy különösen sokat cikkeznek benne Antonioni elközelgõ új filmjérõl. Hogy is ne, hiszen a direktor ezúttal az amerikai fiatalok háború és kapitalizmusellenes tiltakozásával foglalkozik, s elsõízben, Amerikában, amerikaiakkal forgat, többnyire kevéssé ismert, nem túljátszatott színészekkel a fõszerepben.

A magyar államszocializmus filmsajtója kapva kap az alkalmon, és a szokottnál több anyagot közöl az új opusz kapcsán a Mesterrel készült interjúkból és egyéb vonatkozó külföldi anyagokból. Megteheti, hiszen nemzetközileg is többnyire pozitívan fogadják a rendezõ keményebb, balosabb társadalmi mondanivalóval való kísérletezését.

Sõt, a film 1970-es elkészülte, és "Zabriskie Point" címen történt bemutatása után is számos elismerést kap - még a kínai hatalom képviselõinek is annyira tetszik (!), hogy megengedik, hogy Antonioni ott forgassa következõ munkáját. A legnagyobb népszerûséget mégis talán a neomarxisták körében élvezi - hiszen elsõsorban az õ kiábrándultságuk, korabeli teoretikus perspektívátlanságuk lenyomataként értelmezhetõ.

Magyarországon viszont egy rövid reformkorszak után éppen visszarendezõdés folyik és itt amúgy sem igen lájkolják a neomarxistákat, szóval a cenzorok megriadnak a végeredménytõl - már csak az említett okokból is , de ott van ráadásnak pl. az erõsen pornografikus ízû tömegszex-jelenet, amely akkor még bizonyára kiverhette a biztosítékot. A döntés végül megszületik és eredménye az lesz, hogy egy-két évvel elhalasztják a bemutatót.

Persze nem a mi néphatalmunk az egyetlen, amely ódzkodott a mozi prezentálásától - Spanyolországban pl. csak a Franco diktatúra bukása után, 1976-ban mutatták be, a Szovjetunióban pedig még késõbb. Nálunk viszont az is muris volt különben, hogy a hasonló kiábrándultságot sugalló és hasonló ideológiai alapállású "Falakat", vagy "Stafétát", vagy teszem azt,az "N. N. a halál angyalát" ezekben az években minden további nélkül átengedte a cenzúra - igaz, gruppen egyikben sincs.

Egyébként mindhárom produktum kiváló - szemben a Zabriskie-val, ami viszont nem.



Azok közé tartozom, akik a "La Nottét", a "Vörös sivatagot" vagy a "Nagyítást" a filmtörténet alapvetõ alkotásai közé sorolják - ellenben az 1968 utáni Antonioni-t már nem tartják olyan jelentõs direktornak. Persze készülnek még jó filmjei a következõ étizedekben, mondjuk az "Egy nõ azonosítása" vagy az "Eros"-ciklus általa jegyzett etûdje.

Sõt, van egy kifejezetten kiemelkedõ darab az 1968 utáni szerzõi etapban is: a "Foglalkozása riporter", amelyben generációk óta oktatott modernfilmes dramaturgiai és mûvészi elemek lelhetõek fel, nem is beszélve a kiváló színészekrõl és remek vezetésükrõl.

Mégis - ezt követõen már semmi sem ugyanaz. Például a sok jó közé becsúszik néhány hatásgyenge dolgozat is. A Zabriskie ezek közül talán az egyik legerõtlenebb.

Viszont az is igaz, hogy ez a mozi sem nem gyatra, sem nem igénytelen, hanem éppenséggel az olyan opuszok számát gyarapítja eggyel a filmtörténetben, amelyek monumentális bukást hoztak alkotójuk számára.

A Zabriskie tehát elsõdlegesen is egy óriási fiaskó.

Antonioni, mint a filmre vonatkozó nyilatkozataiból is kitûnik, valami nagyon összetett dolgot akart csinálni, amelyben megfogalmazza a '68 utáni ember új identitását, ugyanakkor az amerikai kapitalizmus céltalanságát és azt a perspektívátlanságot is, amelyben véleménye szerint a korszak fiataljai leledztek volt.

Ehhez ráadásul még egy remek olasz és amerikai szakemberekbõl álló stábot is verbuvált, plusz remek soundtracket pakolt össze, amelynek jóságaihoz a sokat emlegetett Pink Floyd-tételek is erõteljesen hozzájárulnak.

Azonban a sok nemes törekvés alól is gyönyörûen kilóg a lóláb - látnivaló ugyanis, hogy azért adott bele apait-anyait (nagyjából két és fél év munkáját) a projectbe, mert maga sem bízott igazán sem önmagában, sem annak erejében.



Na, azt nem mondom, hogy teljesen fölösleges volt a nagy nekikészülés.

A Zabriskie-ben ugyanis akad néhány erõs, jól sikerült mozzanat. Többnyire ezek tették generációs alapfilmmé, ezért volt olyan közkedvelt az idõszakban. Például a nyitójelenet, az amerikai gazdaság gátlástalanságának fel-felvillanó lidérsnyomása, a repülõs etap vagy a fõszereplõk közti elmélyültebb beszélgetések. Na és persze a tömegszeretkezés sem lehet kivétel, hiszen ez lett a film talán legtöbbet idézett, emblematikus pár perce.

De ez korántsem jelenti azt, hogy sokan értelmezték volna helyesen azt.

Antonioni ugyanis ebben a filmjében, minden ellenkezõ véleménnyel szemben arról beszél, ami jelenünkben is évtizedek óta évrõl évre egyre égetõbb realitás, és amelyre olyan marxista teoretikusok is felhívták már a figyelmet, mint teszem azt Herbert Marcuse.

Kiüresedtünk - már fogyasztónak sem vagyunk alkalmasak, meg forradalmárnak sem igazán. Az egyetlen lehetõség már csak az, hogy minél többet dugjunk, és aztán majd csak lesz valahogy.

Sokakkal ellentétben hiszem és vallom, hogy a gruppenjelenet, nem a "make love, not war!" önfeledtségét hirdeti, hanem egyszerûen és lecsupaszítva azt a sokkoló igazságot, hogy már csak a szex maradt.

Semmi más nem hajt minket igazán.

"Már a nemi szerveiket is utálom" - mondja Pasolini kiábrándultan nem sokkal halála elõtt a korszak fiataljairól. Az a Pasolini, aki egyébként kegtöbb filmjében mindig más és más zsigeri mechanizmusánál fogva ragadja meg a szexualitást (néha finoman, néha brutálisan), de nem tud szabadulni annak delejes erejétõl. Õ mondja, a homo (szünet) sexualis, hogy már utálja azt, ahogy az új kor új embere ehhez a kérdéshez viszonyul, ahogy, megölvén a benne lévõ intimitást szkopofílikus indulattól hajtva kirakatba pakolja, ami van.

A Zabriskie-ban Antonioni is hasonló tanulságokra jut - beismervén, hogy az emberi figyelem már csak a harsány megnyilvánulások és a szex révén ragadható meg. A dolgok, a fogalmak sorban kiüresednek - egyre inkább csak a põre dugás marad, semmi más. No meg a kapaszkodás az életbe.

De ez is csak a põre dugás szûrõjén keresztül értelmezhetõ realitás.



"Halálra unom magam" - mondja a film elején a fõszereplõnk.

Nem telik bele tizenöt perc, és mi is hasonló tanulságra jutunk.

Mert a Zabriskie tényleg eléggé unalmas.

Nagy hûhóval tálal olyan mondanivalót, amelyet már elõtte is, azóta meg pláne sokkal jobban, sõt, mára már nagyon nagy mértékben kiveséztek (így születnek a közhelyek). És még ráadásul többszörösen el is idegeníti mondanivalóját, hogy még kevésbé szerethessük ezt az egészet.

A karakterekben semmi érdekes nincs, a narratívában legalább annyira nem létezik újszerû, mint a nem narratív jelenetek esetében. Antonioni dolgozata kevés rossz filmjéhez hasonlóan szellemtelenül, érdektelenül pimaszkodik a látóterünkben.

"Karl Marx" - mutatkozik be a rendõrségen a film egyébként cseszettül unszimpatikus és érdektelen fõszereplõje (a bunkó fakabát meg bevezeti e néven a rendõrségi nyilvántartásba). Én meg erre azt mondom: "na és?"

Antonioni-ban tíz évvel e film elkészülte elõtt pont az volt annyira forradalmi, annyira újszerû és kivételes, hogy az elidegenítést a megfelelõ helyen, idõben és formában alkalmazta. Ezért volt példa és megkerülhetetlen jelenség a modernista generációk számára.

A Zabriskie viszont - sajnos - ehhez a korábbi frissességhez képest már csak közhelyességben tobzódik.



És akkor itt megint Pasolinire utalnék, aki a hatvannyolcas fiatalokról nem átallotta leírni, hogy elkényeztetett parvenü-gyerekek, akik, szemben hangoztatott jelszavaikkal, az igazi prolikkal, az igazi dolgozókkal - a rendõrökkel - csaptak össze az utcán.

Ez az õszinte és mérhetetlenül igaz állítás jut eszembe már a film elsõ perceiben, amikor a nagy egyetemi vita zajlik a világforradalom nagy dolgairól. És ugyanez, pontosan ez, amikor fõkarakterünk lelõ egy rendõrt, majd elfut a fenébe és kész.

Kit érdekel az elkényeztettek eme dögunalmas forradalma?

Különben is - ami igaz és érdekes belõle arról már csináltak sokkal jobb filmeket is akkoriban - mondjuk az "Eper és vért".

Persze az is igaz, hogy Antonioni bizonyos értelemben meghaladja a korát ezzel a dolgozatal. Posztmodern alkotást készít ugyanis, legalább öt évvel a posztmodern kezdetei elõtt - rossz posztmodern alkotást, de posztmodernt. Ez is valami.

Semmi viszont a "Kaland" vagy a "Napfogyatkozás" direktorától.

De a túlhajtott filmeknek gyakori átka ez. Szóval csodálkozni nem kell.

Megspórolni viszont a vele járó veszõdséget igazán érdemes.

Akkoriban - ahogy elnézem a fejeket, úgy tûnik - még nem találták fel sem a fodrászt, sem a borbélyt. Mindenkinek csak úgy nõ a sörénye, ahogy az isten megadta.