A Balázs Béla-díjas Szalay Péter által rendező-operatőrként jegyzett mozi a ma már kilencvenéves Dávid Gyula irodalomtörténész sorsán keresztül mutatta be azt a bátor kiállást, ahogyan az erdélyi magyarság 1956-ban a hermetikusan lezárt államhatár túloldalára szakadt Magyarországon kirobbant forradalom és szabadságharc iránt érzett. Dávid Gyula a romániai megtorlások elszenvedőjeként a korszak elsőszámú krónikásává vált. A portréfilm ennek a máig feldolgozatlan drámai eseménysorozatnak a bemutatása mellett egy példaértékű ember arcképét is megrajzolta. Dávid Gyula a Kolozsvári Bolyai Egyetemen frissen megszerzett diplomája birtokában az Universitas tanársegédje lett. Diákjaival 1956. november elsején a halottak napja alkalmából meglátogatták a házsongárdi temetőt, ahol végigjárták a XVII–XIX. század magyar irodalmárjainak ottani sírjait. Tanítványai közül néhányan Reményik Sándor sírjához is elkerültek és ott elszavalták a költő egyik versét, majd elénekelték a himnuszt. 1957. március 12-én ezért tartóztatták le az államvédelmisek és az első Bolyai-perben hadbíróság elé állították. Páskándi Gézát vele együtt ültették a vádlottak padjára, pedig ő nem is volt ott a temetőlátogatók közt.
Dávid Gyula 1964-ben szabadult a börtönből. A következő esztendőkben Kolozsvárott vízvezetékszerelőként dolgozott. A Kriterion Könyvkiadó szerkesztője 1970-ben lehetett, később a kolozsvári szerkesztőség vezetését is elvállalta. Így került vissza a romániai magyar irodalmi életbe. A portréfilm drámai erővel mutatja be ezt az életutat.