A vígopera Sevilla környékén játszódik a XVIII. században. Figaro, Almaviva gróf komornyikja és Susanna, a grófné komornája házasodni készülnek, de egybekelésüket többen meg akarják akadályozni. Almaviva gróf azért, mert tetszik neki Susanna. Az idős Marcellina - egy tartozás fejében kicsikart ígéretre hivatkozva - Figarót akarja férjül venni. A grófné Susanna nevében találkára hívja a férjét, hogy szándékait kipuhatolja, de az első próbálkozása nem sikerül, mert Almaviva gróf tárgyalást rendez Marcellina követelése ügyében. A tárgyaláson kiderül, hogy Figaro Marcellina eltűntnek hitt gyermeke. A házasságnak most már nincs akadálya. A grófné - komornája nevében - ismét találkára hívja a férjét. A lakodalmat követő éjszakán a gróf saját álruhás feleségének csapja a szelet. A komorna viszont a grófné ruhájában Figaro udvarlását fogadja. A szerepcserék végül lelepleződnek és a gróf megszégyenül.
Figyelem: A beküldött észrevételeket a szerkesztőink értékelik, csak azok a javasolt változtatások valósulhatnak meg, amik jóváhagyást kapnak. Kérjük, forrásmegjelöléssel támaszd alá a leírtakat!
Hozzászólások
géGyula
2011 febr. 16. - 14:11:49
Találó, hogy Netrebkot orosz, klasszikus szépségnek nevezed.
Traviata felvétel ide vagy oda, nekem is vannak vele problémáim!
Egyszer volt vele egy beszélgetés(az is talán a DunaTV-n, kiábrándítóan semmitmondó volt, ahhoz képest, hogy mit vártam volna tõle(csak egy példa: Minden magyarázat nélkül elmondja, hogy gyerekkorában néha 30-an is együtt evett a család, hát mi volt az õ apja, miniszter? Ez az az éra volt, amikor még Moszkvában is csak Pravdát lehetett kapni a hentesnél – persze egy ilyen riporter is megéri a pénzét, de amúgy „mûvészileg” is „tök” éretlennek hatott. Nem szívesen, de butácska!).
Másik, hogy fölbuzdulva a Traviátán, megvettem a LammermooriLuciát, szintén õ a fõerõ, hát itt már bizony, mint ha Pécsi Ildikót láttam volna(Aztán majd rossz érzésem lesz emiatt is – remélem, Pécsi Ildikó se olvassa ezt a fórumot).
Igen, a Palladio féle Villa Rotondában, Vicenza környékén, pompás helyszín. Én is talán akkor láttam elõször, amit említesz, akkor még a részletekrõl alig volt fogalmam, de máris lenyûgözve bámultam. Kiri Te Kanawa, mint Elvira, az bizony külsõ alkatra is nagyon ott van a szeren. Ruggero Raimondi, hát fejre igen, de írtam, hogy nem bassz az ideálom a szerepre, de még a basszbariton sem...
Ez alkalomból jól megnéztem Netrebkót, szénfekete szemének parázslani kell, mégis hideg jelenség, Donna Annának való, "csak" (klasszikusnak szépségnek tûnik, de nagyon látszik, hogy orosz klasszikus). Rosina maradjon inkább Kiri. Igen, tudom, félig-meddig maori, érdekes, így is el tudja hitetni, hogy eredeti európai nemes hölgy, több értelemben nemes:)
Az én meghatározó donGiovannim úgy 15 éve teljesen váratlanul a Duna-televizióból ért, leadták Joseph Losey donGiovanni filmjét, arról tudnék én, végtelenségig akár, áradozni. 1979-es film [7 fõszereplõ: R.Raimondi(dG), J.vanDam(Leporello), KennethRiegel(dO), E.Moser(Anna), K.Tekanawa(Elvira), Th.Berganza(Zerlina), M.King(Masetto)
Ha nem ismered, nagyon melegen ajánlom. Én, mint filmtõl is el voltam ájulva, dG és Leporello lovagolnak (egyik jelenetbõl a másikba) s az úton megjelennek kotkodáló baromfiak, szóval, hogy úgy mondjam, rusztikus! S ez igen jól megy a darabhoz, zseniális a pipiskedõ tenor, Keneth Riegel, azt hiszem falzette-nak hívják az ilyet, semmi másban nem hallottam, még róla sem. Aztán a Mezzo-tvén volt rengeteg DonGiovanni, Furtwanglertõl Karaianig, aztán meg ”modernizálva” Pieter Brook szerint. Számomra egyik „se volt olyan”! A filmben LorinMaazel a karmester. Lehet, hogy ez egyéni személyes véletlen, hogy mint elsõ benyomás leginkább az fogott meg.
Azért én nem arra gondoltam, hogy valami szépségkirálynõknek kellene szerepelniük, a vonzó és izgalmasba még nagyon belefér Te Kanawa, de az a Figaro, amire gondoltam, a párizsi, hát Susanna(Rosemary Joshua) hatalmas nagy orral, hogy ne mondjam: heftivel rendelkezik, mégiis rendkívül vonzó és bájos, elhihetõ, hogy Almaviva meg akarja kapni.
Sajnálom nagyon, hogy olyan kerekperec voltam Kincses Veronikával, remélem nem olvassa ezt a fórumot. Nagyon rossz lehet olyasmiket olvasni, amit írtam. Más részt pedig, hát õ mégiscsak egy fajta közszereplõ.
Amit Anna Netrebkoról írtál,hát nagyon kiváncsivá tettél, milyen lehetett õ egy Figaroban.
Õ ugyanis, legalább is még 2005-ben az a kivétel volt, aki az énekesi kvalitása mellett szó szerint gyönyörû, s a vele Salzburgban készült Traviata biztos, hogy az elkövetkezõ évtizedekben nem lesz túlszárnyalva.
Tökéletesen egyetértek veled minden olyan fontosabb felvetésedben, amelyekrõl nekem is van foglamam. Kicsit árulónak éreztem már akkor magam, amikor a Figaro mellett tettem le a voksom a Don Giovannival szemben, mert ez utóbbi az elsõ és legmeghatározóbb, szinte borzongatóan gyönyörûséges találkozásom Mozart operáival, sõt, szinte mondhatom, életem legnagyobb élménye, talán nem is csak a zenei, hanem akár mindent egybevetve. Pillanatnyi örömömet támadt kedvem délelõtt kifejezni, és nem akartam belemenni hosszabb fejtegetésekbe, mert annyi mindent el lehet olvasni, meg lehet tudni Mozartról, és szakmailag nem vagyok igazán kompetens (talán csak átlagos mûélvezõ vagyok, mindössze bizonyos irodalmi átérzõképességgel), de természetesen örülök, hogy írtál, fõleg, hogy ilyen szerintem is helyénvalókat, így szívesen írok én is bõvebben.
Lehet, hogy mégis a Figarót vinném inkább a túlvilágra vagy lakatlan szigetre, de az ok nem az volna, hogy többre tartanám. A Don Giovanni valójában, irodalmilag is, csak magát a librettót, drámát tekintve is egy rendkívül komplikált, morális kérdéseket feszegetõ, sokrétûen értelmezhetõ alkotás, és ebbe az értelmezésbe az ember kicsit belefáradhat. A túlvilágon, vagy egy lakatlan szigeten, magányban elvileg nincs morál, legalábbis én a túlvilágot, illetve a "Figarószerût", olyannak képzelem el, ahol nincs más, mint csupa derû, vidámság, fény, játék és szépség, mint ahogy túlnyomó részt ezek az "elemek" alkotják a Figarót is. A Don Giovanni is megteszi ugyanazt, teljesen igazad van: „róla is elmondható, hogy „a zene pillanatonként múlja fölül önmagát, és csodákból újabb csodák fakadnak”, de mellette kérdéseket vet fel (ezért a legnagyobb mégis). Mi más volna azonban a túlvilág, ha nem olyan hely, ahol nincsenek kérdések? Ezért vinném inkább „csak” a Figarót talán. Lehet, pár év múlva már a Varázsfuvolát vinném, kizárólag:)
A Don Giovanni hatalmas, gyönyörû és õrületes. Érdekes lehet az én Don Giovanni fejlõdéstörténetem. Sok éve kaptam meg a testvéremtõl CD-n, egy olyan elõadásban, amelyre talán már senki sem emlékszik, Hakan Hagegard, egy fényes, lírai bariton énekli a címszerepet, aki hangjával ugyanúgy képes a leglágyabb behízelgésre, mint a legarrogánsabb attitûdre (a Bergman féle Varázsfuvola Papagénójaként lehet rá talán inkább emlékezni). Nem is értettem még mindent szót, lehet sok mindent félre is értettem, de talán ennek az énekesnek köszönhetem, hogy képzeletemben Don Giovanni a szerelmi hedonizmus következetes és gyõzedelmes hõsévé vált (még úgy is, hogy pokolra került, vagy talán épp azért). Késõbb kaptam egy több kötetes operakalauzt, ahol a szerzõ szexuálpszichológiai mélyanalízissel kideríti, hogy könnyen lehet, D.G. nem egyéb, mint kalandjaiban férfiúi minõségét folyamatosan igazolni kívánó, mélységesen flusztrált lúzer. Kicsit sértve éreztem magam:) Egy biztos, hogy Mozart korában sehol nem volt még Freud. Lehet, tévedek, de nekem Don Giovanni mindig az elvhû hedonista, a változatos szerelmi kalandok hõse marad, még talán akkor is, ha nem más, mint egy alacsony érzelmi kvalitású, agresszív nõcsábász. És egyik se pontos talán: lehet, hogy hõs volt, de nem a külvilág moráljának hõse, hanem saját magáé, a szerelem volt minden morál, amit ismert, hiszen szeretett mindig, csupán túlontúl feledékeny volt (valójában mindenki feledékeny, ha azt vesszük, hogy állítólag minden szerelem kihuny egyszer). Szóval a Don Giovannin talán sokkal többet lehet agyalni, legalábbis szerintem, mint a Figarón. Találkoztam néhány olyan színrevitellel, ahol a Hakan Hagegard féle megfogalmazással ellentétben, és inkább az említett operakalauz szerzõjének felvetése szerint olyan játékkal, és olyan hangokkal adják elõ, melyekkel visszaminõsül buffó szereppé, Leporellóhoz közelítik, és hasonló bohócként is próbálják megjeleníteni. Pl. Byrn Terfel hangja (és fizimiskája) legkevésbé sem illik a szerepre, Leporellóra tökéletes, Simon Keenlyside-nak meg a fizimiskája tökéletes Don Giovannira, mármint az általam szeretettre. Lehet rendezõje válogatja, melyik, mennyire tolerálja a donjuanokat.
A Figaróban a valóban az a leggyengébb láncszem, amit említesz: nélkülözi az életszerûséget, sõt minden valószínûséget is, hogy Figarónk Bartolo és Marcellina megtalált gyermeke lesz. Valóban ostobácska fordulat. De mintha a zene is aránylag hervadtabb lenne ezen a helyen, mintha Mozart sem dolgozott volna itt olyan szárnyaló lelkesedéssel. Az összhatás mégis annyira pazar, hogy nem akadok fenn rajta, de persze teljesen jogos a hiányérzeted. Valójában lehet, hogy összességében és lényegében el kell dönteni, a liberalizmus szózata-e ez a mû, vagy pedig a léhaságé. Az is légbõl kapottnak tûnhet, ahogy a grófnõ, éppen abban a bizonyos legesleggyönyörûbb pillanatban szó nélkül elhiszi, elfogadja a megbánást, és nem dúl-fúl, teszi tönkre a környezetét, ahogy teszi sok nõ, hiába. Marcellina és Bartolo kifigurázott alakok, de a liberalizmus szellemében mindenkiben van jó és rossz (cosí fan tutte v. tutti), így õk is lehetnek érzelmes szülõk, sõt, megszûnik az a hiányuk, flusztrációjuk – mégis itt van Freud:) - ami õket olyanná tette volt, amilyennek megismerjük õket, és így örülhetnek õk is együtt a többiekkel végül. Szerintem a liberalizmus szózata, és egyben az idealizmusé is, mely azt állítja, hogy az ember inkább jó, mint rossz, mert a végén jóként örvend mindenki. Az jutott eszembe ma, hogy a liberalizmus gyakorlati oldalon, a kíméletlen valóságban vérfürdõbe torkollott. Láthatta-e Robespierre Párizsban Mozart operáit? Talán, ha látja, kevésbé hullanak a fejek a francia forradalomban. Vagy talán el se kezdõdik? Lehet, hogy jogi, közgazdasági és egyéb karok mellett el kellene végezniük a politikusoknak ma is egy Mozart tanfolyamot legalább? Hülyéskedek…az is lehet.
És igen, igazad van, Figaro is gyenge láncszem, mint fõhõs, mint címszereplõ, pont azért, amit említesz, nem igazi hõs, nem olyan, aki valami bensõjébõl fakadó, igazán jót vagy izgalmasat közvetít, mégis csak annyiban gyenge láncszem, hogy méltatlanul orozta el a címszerepet, képletesen szólva. A bájt, kellemet és a legtöbb lényegest nem õ hordozza a Figaró házasságában, hanem, nekem legalábbis, egyértelmûen Rosina és Cherubino. Imádom az öltöztetõs jelenetben, amikor pusmognak a lányok Cherubínóról, Rosina, vagyis a grófnõ áriái talán szebbek, mint Donna Annáéi, szubjektív persze. Talán mindössze azzal a leheletnyivel, vagy nem is leheletnyivel, amennyivel rokonszenvesebb szereplõ a Grófnõ Donna Annánál. Az irgalmatlan színpadi és zenei tobzódás a szinte egész második felvonást kitevõ fináléban. Figaro, Macellina, Basilio zeneileg eszméletlenül szellemes monológjai…És végül a feloldás…Illetve szinte minden, ízlés szerint kinek ez, kinek az.
Bizony, a látványt is élvezni kell! Nekem nem volt bajom Kincses Veronikával, vagy nem túl kifinomult az ízlésem, vagy pedig el tudok vonatkoztatni, és elképzelni egy helyes, dögös ducit Susannaként. Rosinaként nem. Egyszer viszont valaki mutatott nekem „valamit” Anna Netrebkóval a Figaróból, nyakamat tettem volna rá, hogy Susanna lesz az, hát az volt. Õ viszont, legalábbis külsõre, csakis Rosina. Kiri Te Kanawa, igazából õ sem a legszebb nõ valóságban, a mélyen és kissé csálén álló szemeivel, de ha színpadra lép, máris grófnõ, gyönyörû, nagy mûvész, hatalmas karizmával, és ezen is múlik: http://www.youtube.com/watch?v=BTWBieDvZb8&feature=related Nagyon nagy rendezés különben ez szerintem, 70-es évek, Mezzóról fölvettem, Cherubino csuda édes. Úgy éreztem egyébként, mintha a második felvonásbeli össznépi lendületet és izzást egyedül Kincses Veronika tartotta volna igazán fönt.
Az opera zenéje nem rendezõdik olyan mértékben néhány hatás(os/vadász) produkció köré, mint ária vagy együttes, ahol az elõadónak ki lehet vágni a „magas cét” (esetleg csak jelképesen értve is), ezért tkp Mozat-operához más fajta opera-sztárt kell elképzelni, mint Verdi, Puccini operáihoz(nevezzük ezt a tipust „hõstenor-tipusnak”, azzal, hogy basszissták és nõk is tartozhatnak ide). Itt nem ,operát kell énekelni’, hanem részt kell venni egy folyamatban, ami, ahogy imént írva volt: „pillanatonként múlja fölül önmagát, és csodákból újabb csodák fakadnak”, ez a folyamat nem „énekbeszéd” szakaszok és elemek, amiket a korábbi operákban megszokhattunk, Monteverditõl Donizettiig (amikor nem ária van, akkor az van). Nem ez a ‘folyamat’ egy minõségileg minden eddigitõl eltérõ kifejezésforma)
[Mellesleg másként , de hasonlót vélek fölfedezhetni Wagnernél is].
Szóval, hogy ebbe a folyamatba egy énekes beletaláljon, más féle tehetségre (is) szüksége van.
Ez a folyamat továbbá, egész különleges véletlenektõl eltekintve nem ültethetõ át más nyelvre, ez volt az elsõ problémám ezzel a Szinetár rendezte Figaroval(Persze a zene így is annyira magával ragadó, hogy amikor kiderült, hogy az elõadás magyarnyelvû, elhatároztam, hogy nem is nézem, mégis amikor eléültem,ott is ragadtam a végéig.
Másik problémám az, hogy méltatlannak érzem a Mozart operánál azt a legendás megoldást, hogy a zenebarát csukott szemmel „élvezi” a zenét, hogy a látvány ne zavarja az illúzióját. Sajnos engem zavart, hogy Kincses Veronika kövér és öreg, bár mily szép is a hangja, s ezzel csak egy példát adtam meg. A grófné és Cherubino volt egyedül, aki nem zavart ilyen szempontból, még ha énekhangjuk tán nem is olyan brilliáns.
Mondják Szinetárra, hogy igazából nincsenek ötletei, ezért a hagyományos szinházi játék keretei között gondolkodik, ez lehet, hogy így van, de legalább ahhoz tartotta magát.
Legutóbb a Mezzo televizión láthattuk az operát, a párisi theatro des Champs Élysées szinház 2004-es elõadásában.
Fergeteges volt, s egyáltalán nem lényegtelen, hogy minden nõi szereplõ lényegében a mi hazai verziónkhoz képest szinte minden szempontból bombázó.
Igazságod van, de én azért a túlvilágra inkbbb a donGiovannit vinném, meg esetleg a Tristan&Izoldát.
Amit e zene és a liberalizmus összefüggésérõl írtál, az egyszerûen gyönyörû.
Mégis, mért vinném inkább a donGiovannit?
1.Annak a zenéjét is a libralizmius állócsillagának vélem (mert ugye állócsillagból végtelen sok van) és arról is elmondható, hogy „a zene pillanatonként múlja fölül önmagát, és csodákból újabb csodák fakadnak.”(ez tán minden Mozart-operára áll!)
2. Talán onnan fejthetem föl a fonalat, hogy kételyeim vanak az eredeti Beaumarchais darabbal kapcsolatban
21.Deus ex machina szerû elemnek érzem, hogy kiderül Figaro egyik legveszélyesebb ellenlábasáról a Marcellina-Bartholo kettõsrõl, hogy tkp. Figaro szülei. hogy ne mondjam, olcsó megoldás,rossz krimiket szokott az olvasó szidni, amikor derült égbõl egy véletlen formájában jön a megoldás.
Ráadásul egyáltalán nem viccesebb, mint egy ablakos tótnak a hanyattesés. Továbbá még egy kissé tán izléstelen is: az anyaság itt, így utólag legalább is, úgy tudjuk, nagy dolog, pont ezzel kellett viccelõdni?
És, amennyire én a szindarabot ismerem(szinte egyáltalán nem, csak amennyi belõle az operairodalomba átkerült), hát nem is tulajdonít különösebb jelentõséget az ügynek, pedig hát az anyaság misztériuma s egyéb toposzok azért itt helyet kaphatnának. És mindez igaz a Mozart-i zenére is, õ sem hatódott meg attól, hogy hõse megtalálta az anyukáját. Pedig pl Oidipus mekkora feneket kerített ennek a témának! Ez egy kicsit zavar.
22. Õszintén szólva a sokat lelkesen emlegetett „osztályharcos” humorról sem vagyok meggyõzõdv, a népies „kópéság irodalmi megjelenései mellett Figaro ravasz(di)sága elenyészik, leginkább csak a kedvezõ véletleneket használja ki(nem is tudom, egyetlen terve bejön-e, inkább, mint ha föltalálná magát s kockáztatna! És Susanne nélkül úgy járna mint a cigánviccben JehudiMenuhin az asztalnál: „meghalna”.
Ha már valami „plebejus” dolog jellemzi, az a plebejus „pofátlanság”.
Jó volt. Lassan két éve nem hallgattam operát, kissé kiestem a bûvkörébõl. De ha most megkérdeznének, mi az a dolog, amit magammal vinnék a túlvilágra, sok-sok szeretett dolog közül ezt választanám (talán már nem is a Don Giovannit). Végtelenített muzsika, a zene pillanatonként múlja fölül önmagát, és csodákból újabb csodák fakadnak. De nem csak a zene, ez a mû a liberalizmus eszméjének állócsillaga, nem véletlenül a megbocsátásé a harmónia legesleggyönyörûbb pillanata, van hát mit tanulnunk tõle.
Kicsit kár, hogy kimaradt Basilio áriája, hihetetlenül szellemes darab.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások