Langyos esőcseppek, hűvös szél és remegés. A kirobbanni akaró erő, az akadály és mögötte a sáros, latyakos pálya. A zsoké suttogó bíztatása és izgatott toporgás mindenütt. Az ismert, monoton, rideg hang és a hosszú másodpercekig zúgó gong. De azt már alig hallani. Inkább csak érezni.
A gong után kezdődik az utolsó futam - mert a lovak számára minden egyes futam olyan, mintha az utolsó lenne. Gyorsnak, a leggyorsabbnak lenni, és mindenkit maguk mögött hagyni - csak ez a fontos.
Elhallgat a gong és kicsapódik az ajtó. Az izgalomtól megfeszített izmok most összerándulnak, a paták sáros földdarabokat tépnek ki a talajból. Az iramtól máris felcsap a meleg testek párája, szinte gőzölögnek a lovak. Az előre szegezett nyakon a zsoké: a szitáló eső egybemossa haját a sörénnyel. Végigsodort a pályán az erő, magával rántva az állatokat. A sor kezd szétszakadozni: az van elől, aki gyors. Az állatok nem taktikáznak. Elől lenni jó, hogy előtte ne legyen a többi, semmi, csak az üres horizont - s ezért előre törnek.
De most lihegés és a pálca csípős nyilallása. Meg lovak.
Elől. A zsoké mond valamit, de nem hallani jól, csak a sarka - az beszél. Talán a fájdalomtól, talán valami mástól, de meglódul az állat, inai a csatakos nyakon megfeszülnek, fejét előrefeszíti, s végső erejével kaparja-tapossa a földet. A pára kitör az orrlukakból, s mintha bólintana egyet.
Az akarat egyre előrébb löki a lovat, szaporodnak az ütések is. Látóterében az egyre tisztuló mezőny, s oldalt a lassacskán lemaradó többiek. S az erő csak röpíti, lendíti előre a derest. Már csak pillanatok kérdése és itt a győzelem: el- és lehagyott mindenkit, előtte csak a szabad, levegős tér. És a fekete ló kétségbeesett, el-elhalkuló zihálása.
Most már egyedül.
Az utolsó körben már a paták zaja sem.
(Balázs Eszter)