másfél óra után jött el az a bizonyos Polanski féle felemelkedés, az is tartott vagy fél percig...

a szerencsétlen George (Donald Pleasence), egy ideges, "jól" beszélő volt üzletember, aki eladta gyárát, elhagyta feleségét, Agnes-t, és visszavonult a modern életből, amikor megvásárolta a várat a Szent-szigeten, a robusztus Northumberland partjainál. /Ha színes volna, értené a néző, hogy miért csodálatos.../ Tíz hónapja él itt feleségével, akarom mondani feleslegével, aki szembetűnően fiatalabb francia nej, Theresa (Francoise Dorleac), amikor egy pár sebesült gengszter ellopott autóban bukkan fel, miután valamiféle összecsapott rablást követtek el a szárazföldön. Míg a törékeny Albie (Jack MacGowran) szó szerint a halál felé fordul, addig a durva, non-nonsense, brutális Dickie (Lionel Stander) sokkal aktívabb, és kapcsolatba lép a főnökükkel – egy Katelbach nevű úrral –, aki azt mondja neki, hogy maradjanak, amíg nem tudja őket felvenni. Az órák múlásával Dickie örömmel gyötri "házigazdáit"; a kacér Theresa és a féltékeny, számára nem/sem megfelelő George közötti kapcsolat megközelíti a válság pontját…

George nagyon angol, felesége nagyon francia, Dickie nagyon amerikai, Albie nagyon ír, és mindez osztályozás szerint. Az agresszíven kifinomult Dickie különösen örömmel gúnyolja George lényét és kegyelmességét: “Ó, látom őt Lordship szeretne hajat osztani? Hagyd abba a gabint!” (Nem magyarul néztem a filmet, szó szerint idéztem.) Theresa – akinek saját múltja és motivációi legalább gyanúsak – hangja elegáns, de szókincse tele van a brit munkásosztály szlengével: a film klasszikus “Felix Bee” cseréje során, Dickie azon állítását, hogy “kölcsönzött” menekülő autóját egy “kölcsönzött üdvözlettel fogadják? A seggem!” — hangzik a bátor Theresa-tól.

Hamarosan azt is felismerjük, hogy George minden vágott üveg magánhangzója nem egészen olyan, mint amilyennek látszik — amikor snooti szomszédai felhívják, ugyanúgy nyugtalanítja társadalmi alsóbbrendűsége és általános felszarvazott bizonytalansága (a selymes-szenvedélyes William Franklyn mellett különösen), mint a “szolga” Dickie izzó jelenléte.
Nem meglepő, hogy a film utolsó felvételében a kastély egyszeri királya látta, hogy uralma egy szigetről egy tengeri homokdűnére csökkent. “Agnes!” sír, a film sok kulcsfontosságú utalása a kiemelkedő szereplőkre, akik nem kevésbé élénkek annak a ténynek, hogy valójában soha nem jelennek meg a képernyőn, de annál inkább fontosak, hogy kiérezd a valóságot (a mait) az egész filmből.

Albie felesége, Doris (akit nem lehetett sokat nézni, mivel az örömteli Albie azt gondolja, hogy újra látja, amikor George-ra pillant, hogy elegáns, Theresa általi sminkbe húzza), plusz a titokzatos Katelbach – egy igazán Beckett-féle jelenlét, mint Dickie és Albie: nem hiába hívták anno ezt a filmet elő minden félévben a brit tv-n.
Albie, aki hiszi, hogy Katelbach jön, utolsó előttit nyög, miszerint “Nem szeret minket, a... ”... A főnök utolsó üzenete Dickie-nek: “Egyedül vagy, ne számíts rám.” Ez (is) megerősíti Katelbachot, mint a kemény Isten Cul-de-Sac’ világában az emberiséget saját eszközeivel hagyja el.
Polanski diadalma az, hogy ezt az egzisztenciális kétségbeesést a komédia — életében kozmikus tréfaként jelenítse meg költségünkre.

“Elvesztettem,... ” felsiklik Albieból a szó, mert mondat már nem lesz belőle, és az éjszakai égboltra bámul. “Mit veszítettél?” sürgősen kérdezi Dickie-t. “A kis medve. Nem találom többé ...”
Direkt ezt hagytam a végére. Érti, aki filmszakértő...

filmes felemelkedés Polanskitól