Goethét a zenés színpad leginkább Franciaországban fedezte fel: Adam, Gounod, Berlioz (ma már az õ Faustját is nyugodtan tekinthetjük színpadi alkotásnak) és Thomas után utolsóként Massenet-t is megihlette Goethe-mû. Hogy a francia mester mit remélt kihozni a bõ egy évszázaddal korábban írt levélregénybõl, azt nehéz elképzelni. Úgy gondolom, hogy már a belle époque korszakának élvhajhász, nagyvilági -és Goethével mit sem foglalkozó- közönsége is jót mulathatott azon a szenvelgésen, hogy ne mondjam: sehonnan semmibe (csak egy pisztolylövéshez) vezetõ nyavalygáson, ami nem csupán végigvonul az operán, hanem kis túlzással maga az egész opera az: rakás nyavalygás, tömény pótcselekvés. És még az az egyetlen "akció", az a pisztoly is valahol hátul, az utolsó felvonásba átvezetõ közzene alatt lép mûködésbe...Ahogyan a szünetben a mellettem álló gimnazista csoport egyik tagja találóan megjegyezte: "nincs cselekmény" - s ezzel a lényegre tapintott. Massenet zenéje erõteljes, mutatós, de -az Ossián-dalt leszámítva- hiányoznak belõle azok a slágerszámok, amik 1-1 operát igazán népszerûvé szoktak tenni. Némi (talán nem kevés) wagneri hatás érzõdik, már amennyire egy francia zene "wagneres" tud (és akar) lenni. Mivel ez volt az elsõ Wertherem (sõt: az elsõ Massenet-em), ennyit muszáj volt leírnom a darabról. Megkésett találkozás volt, viszont csalódást keltõ, mi tagadás.

Szûz füllel és szûz szemmel ültem be, nem olvastam el korábbi kritikákat, bejegyzéseket sem. Szikora János rendezése alig több a semminél, ezzel a nyersanyaggal õ sem kezdhetett túl sokat. Ex nihilo nihil fit. Ez a rendezés negyven évvel ezelõtti is lehetne és negyven év múlva sem lenne (sokkal) avittabb mint ma. Horesnyi Balázs díszletei oldalt bántón és a sablonrendezéstõl idegenül modernkedõk, középen bántóan zavaróak a ki-be tologatott festett paravánok, legfeljebb takarásra alkalmasak vagy arra, hogy a ki-be járkáló szereplõk szlalomozhassanak közöttük. Kovács Yvette Alida ruhái biztosan tetszettek a korhû-klasszikus jelmezek imádóinak, de szintén erõsen feleseltek a rendezéssel és egyik-másik (fõleg az egyik) szereplõnek...hát eléggé elõnytelenül álltak.

A zenei megvalósítók közül vitán felül élre kívánkozik a zenekar méltatása: a vendégkarmester, Alain Guingal irányításával egészen kiváló formát mutattak, a magam részérõl csak a legnagyobb dicsérettel szólhatok az együttes munkájáról. Élettel teli, kompakt zenélés volt ez a javából, ugyanakkor megvoltak a kellõ hangzásarányok is; az árokból jövõ, olykor sûrû szövésû muzsika nem nyomta el a szólistákat. Közülük elsõként Schöck Atalát említeném, az õ meleg lírai mezzója közel állhat a szólam kívánta ideálishoz, csak néhány határhangot éreztem kicsit bizonytalannak. Más kérdés, hogy -mint az az elsõ felvonásban el is hangzik- az õ Charlotte-ja tényleg inkább anyukája semmint nõvére kisebb testvéreinek és valahogy nem érezni, hogy ez a Charlotte az a húszéves szende kislány, akiért Werther csak epedezik és epedezik és epedezik..ohne Ende bis zum Ende.
A Werthert talán az emelte ki a szerintem amúgy megérdemelt feledés jó fél-háromnegyed évszázados homályából a hetvenes évek táján, hogy a címszerep parádés lehetõség egy-egy sztártenornak arra, hogy két órán keresztül dobogtassa hevesen a rajongók szívét: a Metben például Corelli, Domingo, Kraus, Alagna és persze Kaufmann, Kaufmann, Kaufmann, idén már csak Grigolo. (Érdekesség: néhányszor Thomas Hampson is énekelte ott, bariton fekvésben, miként egykor-máshol Battistini.) Brickner Szabolcs számomra nem igazolta vissza, hogy például az õ kedvéért muszáj elõvenni a mûvet. Alakítása korrekt, az érzelmeket fogadjuk el õszintének; de a hang nem elégített ki: éles, gyakran szorított magasságok, szinte folytonos forte dinamika. A várva-várt "Pourquoi me réveiller" pedig az elõadás (egyik?) mélypontja lett: itt derült ki végleg, hogy az ária számtalan felvételén számtalanszor megcsodált hajlékonyság, pianók nála nem mûködnek és a magas hangokat is gyorsan elharapta. Haja Zsolt világos hangja és személyiségének súlya éppen a helyén volt Albert vázlatos szerepében, Celeng Mária Sophie-ja igazi üde szubrett-színfoltja a wetzlari háznak. A comprimario szereplõk mint kámfor tûntek el, a tapsrend idején talán már az igazak álmát aludták otthon. Jó (volt) nekik.

Amikor egy német szerzõ mûvébõl francia libretto készül és nagyoperában gondolkodó francia zeneszerzõ zenésíti meg, no, errõl is lehetne pár sort írni.
Indul egy 1870-es bájos falusi életkép, nyáron elkezdett betanulása a gyerekekkel a karácsonyi éneknek, no meg az illemtudó Charlotte, akit bár megérint Werther szerelme, sõt viszonozná is, ha „tisztességbõl, szófogadásból” nem kellene más felesége legyen. Belsõ küzdelmei után az igazi érzéseit csak a már öngyilkos ifjúnak vallja be.
Werther, Goethe regénye nyomán 1892-ben került elõször Bécsben színpadra, és akkor, ott ikon lett belõle, reménytelen szerelmesek öngyilkossági késztetését váltotta ki. Mai szemmel ez a komoly dráma, kicsit másnak hat. Azonban Szikora János nem akart mást megmutatni, mint az eredeti szerzõk eredeti ábrázolását a reménytelen szerelem gyötrelmeirõl, az örök emberi érzésekrõl, azok igazságáról/igazságtalanságáról.
Werther és Charlotte kettõsei, amolyan félszavakból is értjük egymást elven mûködnek. Utalások a közös szép emlékekre, a visszafogott hódolatba burkolt olthatatlan vágyakra. Michel Plasson dirigálta finoman árnyalva az idillt és feszes tempóban a kitörõ indulatokat a szokásosan nagyon jól teljesítõ operai zenekarnak. Schöck Atala majd Arturo Chacón-Cruz harmadik felvonásbeli szépen elõadott nagyáriáit tomboló ováció jutalmazta. Celeng Mária gondtalan csitri-nagylánya mindig üde pillanatokat hozott a színpadra. Haja Zsolt (Albert, a férj) szerepében elegánsan udvarias és számítóan gonosz is tudott lenni.
Nekem a tegnap esti premier azt mutatta meg, hogy ismert, állandó repertoár darabok kísérletezõ, újragondoló rendezései mellett a publikum õszinte hálával fogadta a ritkábban játszott mû klasszikus megjelenítését is.