Nesztek tegnap éjszaka:

http://eperusztortusz.blog.hu/

Még jó, hogy OFFTOPICBA írtam...most miért teszed az agyad? elküldtem neked a blogom linkjét ahol a ma éjszakai fekete lyukról is regényt olvashatsz!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Örülök neki, hogy háromszor elolvastad. Nyilván azt még érted, hogy az ember szerepeket szokott játszani; ha ez nem is volna egyértelmû, jó példa rá a Valóvilág, ahová direkt egy-egy szerep eljátszására választottak ki embereket (Az más kérdés, hogy õk maguk a címkéiknek megfelelõen viselkednek-e). Ha az ember tudatában van annak, hogy szerepet játszik (illetve hogy tõle szerepjátékot várnak mások), akkor valószínûleg azt is érzi, hogy nem felel meg a szerepnek; azt érzi, hogy õ más, több vagy kevesebb az elvárt szerepnél. (pl. VV Zsuzsi: "én pedig a 'nem-is-vagyok-én-olyan-bombanõ' címû fejezet....tudom, hogy nem vagyok fajin csaj, de azért igyekszem mindenkihez aranyosan....vagy nem?" - ebben az állapotban tehát valaki pontosan érzi, hogy mindez csak porhintés, máz, de nem a valóság. Ennek is van két alesete: az egyik, amikor az illetõ nem is szeretne azonosulni a szereppel, az végképp csak kényszerûség a számára - a másik, amikor szeretne, de úgy érzi, neki ez nem megy. Nos, Spezzano szövege leginkább erre az alesetre érvényes. Például, tegyük fel, hogy VV Zsuzsi valóban, nagyon szeretne bombanõ lenni, de úgy érzi, nem elég jó hozzá, nem felel meg ennek a címnek. Ilyenkor két dolgot lehet mondani neki:
1.: Nem értem, Zsuzsi hogy lehet bombanõ ilyen külsõvel. Minden rossz rajta: a fizimiskája, a lógó csöcsei stb.
2.: Dehogyisnem, te valóban bombanõ vagy.

Mi az eredménye ezeknek a mondatoknak? Az, hogy valamilyen módon mindkettõ felszabadít a szerepjátszás alól. Az elsõ elérhetetlen messzeségbe rántja a szerepet, kiirtja a reménységet is rá, ezzel felszabadít mindenféle küzdelem alól, és megindítja a tramplisodást.
A második mondat is felszabadít a szerepjátszás alól, mert azt, amit az illetõ addig csak szerepnek, valamilyen módon csalásnak gondolt, azonosítja vele, így megszünteti a hasadást, teljes szabadságot ad az önazonos viselkedésre. Teljesen más tudatállapot az, ha csak eljátszom, hogy bombanõ vagyok, mintha biztosan tudom, hogy bombanõ vagyok. (Teljesen más, ha tudom, hogy csak a színpadon játszom el a király szerepét, utána hazamegyek és parizert vacsorázok; és más, ha tudom, hogy tényleg én vagyok a király). Ezekben az esetekben, vagyis ha az illetõ szeretne azonosulni a szereppel, de nem mer, az azonosítás rengeteget segíthet. Abban az esetben pedig, ha az illetõnek esze ágában sincs azonosulni a ráosztott szereppel, az azonosítás erõs dacot munkál ki benne, ami lázadáshoz vezet a szerep ellen, így talán ez is jóra fordul, az önazonosság megerõsödéséhez (legalábbis, amíg meg nem törik, ld. 1984).

Van azonban egy harmadik eset: amikor az illetõ olyan szinten azonosul a szereppel, hogy a saját személyisége elhal vagy ki sem alakul, és fogalma sincs arról, hogy amit csinál, az hamis, õszintétlen. Amikor még NEM azonosul valaki a szereppel, és valaki szembesíti: "te csak szerepet játszol" - akkor az illetõ azt mondja: "tudom". Esetleg zavarba jön, hebeg-habog stb, de látszik rajta, hogy tudatában van annak, hogy létezik egy önálló lénye a szerepen kívül. DE ha már AZONOSULT a szereppel, akkor képtelen elviselni a szembesítést, a szereprõl való leválasztást. Ilyesmivel kár is próbálkozni - mert az számára a teljes megsemmisülést jelentené. Ha a szerep elveszik, akkor a helyén a SEMMI maradna, a horror vacui. Például, ha valakinek azt mondod: "nem lehetsz zsidó, ha még a hanukkát sem bírod megkülönböztetni a purimtól" - és ha erre az illetõ ordenáré, gyalázatos káromkodásba kezd, akkor ez azt mutatja, hogy a "zsidó" címke nélkül õ csak egy sötét, fekete üresség, egyszerûen nem létezik; azonosult egy üres címkével. Ebben az esetben, ha megpróbálnád az illetõt szembesíteni a valósággal, akkor kegyetlen, dühödt támadással kerülnél szembe, mert az illetõ az identitása lényegét védelmezi, hiszen a szerep nélkül képtelen volna saját magát definiálni. Az efféle ember gyakorlatilag õrült, és annak megfelelõen viselkedik (ez akkor derül ki, ha ellentmondasz neki). Ha kedveled, megpróbálhatod észretéríteni (de igen valószínû, hogy neked ront). Ha közömbös a személye, és nem akarsz bajt magadnak, akkor ebben az esetben is az a leghelyesebb, ha azonosítod a szerepével. (Ezzel csak az a probléma, hogy esetleg másokra is veszélyt jelent).

VV Laci szerintem az utóbbi kategóriába tartozik, vagyis azok közé, akik teljesen azonosultak a szerepükkel. Ha azt mondanád neki: "Laci, te egy csupaszív, kedves, rendes, jó ember vagy" - akkor az mondaná: "Igen, az vagyok". Pedig ez csak egy szerep, amit eljátszik. Elõször el kellene jutnia addig a felismerésig, hogy õ is ugyanolyan gyarló, esendõ ember, mint bárki más; azután újra vágyakoznia arra, hogy jó legyen, azután pedig megküzdenie az önmagában felismert rosszal. Mint ahogyan a példámbeli "zsidónak" elõször fel kellene ismernie, hogy fogalma sincs a T'nakról, vágyakoznia kellene annak a megismerésére és teljesítésére, majd kínlódnia azzal, hogy nem felel meg a törvény elõírásainak.....nos, abban az állapotában már egészen mást jelentene, ha valaki azt mondaná neki: de hiszen te zsidó vagy: mert akkor ez IGAZ volna, az emberünk épeszûen, normálisan viselkedne, így viszont csak képzelgõ elmebeteg. Mivel Laciban sem érzõdik a szerepével való kínlódás, a lelkiismereti vizsgálat, az a gyötrelem, hogy szeretné ugyan, de nem felel meg a "jóember" kritériumainak - ezért Laci kétségtelenül a harmadik, elmebajos kategóriába tartozik.

De mégis, hogy alakul ez ki? Spezzano ezt írja: "A szerepek mögött általában nagy fájdalom rejlik. Minden szerep halálvágyat takar. A szerep kemény külsõ burok, egy jellemdarab, amit akkor öltöttünk magunkra, amikor úgy éreztük, hogy legjobb lenne meghalni. Olyan értéktelennek, olyan senkinek éreztük magunkat, hogy feladtuk önmagunkat, és helyette felöltöttünk egy szerepet. A szerepjáték azt jelzi, hogy rossz okból tesszük a jót, és emiatt soha nem kaphatunk. Bármennyire sikeresek vagyunk is, a jutalom nem táplál minket. Egy szerepnek egy kisgyermek életében lehet jellemformáló szerepe, és megtaníthatja arra, hogy rossz és jó között különbséget tegyen, de késõbb az életében ezek a szerepek páncéllá válnak, ami lehúzza, és kimeríti, hogy állandóan magával kell cipelnie. Nem tölt el örömmel az, amit teszünk, hiszen csupán azért tesszük, mert ezt várják el tõlünk. Minden szerep mögött fáradtság van, és az a hit, hogy nem érünk el semmit. Ezek az érzések hozzák létre a szerepet, mert a szerep kompenzáció és védelem. Még ha mások azt hiszik is, hogy rendkívül sikeresek vagyunk, mi kimerültnek, üresnek és csalónak érezzük magunkat. Lehet, hogy a szerepek mutatósak, de lehúznak és megölnek minket." (Chuck Spezzano)

Nyilván Laci, amikor meghalt az édesapja, nagyon összetörhetett. Valószínûleg tudat alatt úgy döntött, hogy "jógyerek" lesz, csakhogy segítsen az édesanyjának. Feladta az egész önálló személyiségét, hogy egy elképzelt ideálnak megfelelhessen. Most már azt sem tudja, mit jelent a valódi õszinteség és intimitás.

Ha eddig elviselte, akkor erre is csak legyint.