A \"táblás ház\" ellenére maradtak üres helyek a MüPa szombati Eötvös-Bartók operaestjén. Elõrelátó nézõk, akik be akarták magukat biztosítani Flórez ária- illetve Damrau és Kaufmann dalestjére, megvették e három elõadásra bérletüket...Flórez tekintetében máris hoppon maradtak. (Én is.) Attól tartok, hogy a még hátralévõ dalesten sem Hugo Wolf dalciklusa fogja lázba hozni a nagyérdemût, sokkal inkább Jonas Kaufmann fellépése az, amin tout Budapest úgy érzi majd: \"azon\" ott kell lenni. Ez van, ezt kell szeretni...vagy nem kell szeretni.

Ilyen körülmények között igazán örülni lehet annak a nagy és megérdemelt sikernek, ami a tegnap esti produkciót fogadta. Eötvös Péter saját elmondása szerint kifejezetten egy, a Kékszakállú mellé-elé szánt egyfelvonásos párdarabot komponált Alessandro Baricco azonos (Vértelenül) címû kisregényébõl. (Szöveg: Mezei Mari) Az opera cselekménye ott kezdõdik, amikor ötven évvel borzasztó események után a két élõ szereplõ találkozik. Száraz, szikár párbeszédekbõl bomlik ki múlt, jelen s végül jövõ. A zene hûen, de nem pusztán illusztrációs jelleggel követi az elhangzottakat és az el nem hangzott gondolatokat, érzelmeket. Jobbkor talán nem is érkezhetett a Senza sangue, ami számomra a bosszú helyetti megbékélés, kiegyezés, engesztelõdés megkapó apoteózisa egy összezavarodott, veszélyes útra tévedt világban és korban, ahol-amikor valós erõszak keveredik álhírekkel, valós bûnöket fednek el valótlan terelésekkel, ahol propaganda dübörög olyasmi ellen, ami nincs vagy nem úgy van, ahol nincs kegyelem annak, ami meg sem történt, de ha úgy tetszik, átsuhannak gaztetteken. Az opera hõsnõje, Nina nemcsak megkegyelmez a családját egykoron kiirtó brigád egyetlen, még élõ tagjának, de bár mint mondja a kislányként õt életben hagyó Titonak (a darabban Pedroként mutatkozik be) : \"sokat ne várjon tõlem\", azért társalgásukat, talán hátralévõ életük közös kezdeteként, egy szállodában folytatják, ugyanazon az ajtón távozva a fináléban, ahol egy óra múlva majd Judit és Kékszakállú indulnak az örök éjszakába.

Tetszett Káel Csaba visszafogott, fekete-fehér, \"vértelen\" rendezése a fekete szuffita elé két emelet magasságban kifeszített, egymást részben metszõ, idõnként vetítõvászonként funkcionáló fehér lepedõcsíkok elõtt-között, miként mindkét darabban fehér a Nõ s feketés a Férfi jelmeze.. (Díszlet: Szendrényi Éva, jelmez: Németh Anikó-\'Manier\') Visszafogott játék, a hangsúly a párbeszédeken és nem a színpadi akción van. Nem mondható el ugyanez a Kékszakállú színpadi megvalósításáról; a Bartók-mûvet amúgyis pódiumon, koncertáns elõadásokon szeretem leginkább. Jó ötletnek tartom, hogy rögtön az Eötvös-mû utolsó ütemei után, teljes sötétben és gyakorlatilag attacca -az elõzõ darabnak tapsot nem kérve/nem engedve- szólal meg a Regõs Prológusa (Mécs Károly elõadásában, felvételrõl), egyfajta dramaturgiai-zenei folyamatosságot avagy egységes rendezõi koncepciót sugallva a két egyfelvonásos között. Káel Csaba -sajnos- a Bartók-mûben pótolja mindazt, amit nem föltétlenül kell(ene) pótolni: amolyan színes-szagos, realista Kékszakállút állított színpadra. Ami véres, az mindig (vetített) vörös: kínzókamra, várfal, patak, fegyvertár, ékszerek, rózsatõ, virágföld. \"Igazi\" vetített vér is csorog a vásznon. Kékszakállú nagy pillanatában (\"Lásd ez az én birodalmam..\") aranylón felragyognak a színpadi fények. A könnyek tava könnycseppek képében megjelenik a vásznon s a régi asszonyok emlékét is a szöveget precízen leképezve színezi ki a világosítás: hajnalban piros, délben aranyló, este barna fények. Értettünk a szóból, értettünk a színekbõl.

Vizin Viktóriát hallottam már Juditként, ezúttal az Eötvös-mû Nináját énekelte szépen, visszafogott játékkal, nem magával ragadóan. A hawaii vendég bariton, Jordan Shanahan nagy és karakteres hang birtokosa, a fõpróbán hibátlannak tûnt, az elõadáson be-becsúszott egy-egy nemszeretem megszólalás. Hallunk még róla. Valahogy Szántó Andrea Juditja sem nyûgözött le, pedig úgy tudom, sokszor, sokfelé énekelte és énekli a szerepet. Talán elengedte volna a hiperrealista, nyílt színi szexjelenete(ke)t földig érõ, pongyolaszerû esküvõi (?) ruhájában, miként Cser Krisztián is furán mutatott asszonyával a földön hemperegve teljes hercegi díszben. Vokális teljesítménye viszont és ezt külön hangsúlyoznám, kitûnõ volt, kifejezõen és szépen énekelt, hercegi elõdök nyomába léphet. Eötvös Péter számomra zeneileg egységes keretbe tudta foglalni a két mûvet, a nálam most debütáló Senza sangue hangzásvilágát és a Kékszakállú sokszor hallott csodáját egyformán magas színvonalon közvetítette a Nemzeti Filharmonikusok csaknem hibátlan közremûködésével. (Az orgona váratlan-kéretlen akkordját meg sem hallottam...)

A jövõ \"zenéje\", nagy kérdése, vajon megvalósul-e Eötvös Péter szándéka, vagy talán inkább álma-vágya és a két mû kéz a kézben fogja-e járni a világ operaszínpadait.