Régen láttam ezt a filmet és most újra megnéztem – Wenders filmjeit nagyjából ismerem, de nagy részüket szintén régen láttam, és kíváncsi voltam hogy ennyi idõ után hogy emlékszem majd, és milyen is lesz.

Röviden: hát, nem épp pozitív élmény… Iszonyú lassú, vontatott, érzelgõs – és (pardon moi) felszínes, sok helyen számomra illogikus, nem volt jó nézni.

Hosszabban: a film közben próbáltam követni és átérezni a szereplõk motivációit, de nem nagyon sikerült, Azt éreztem hogy minden szereplõ nagyon tud NÉZNI, hogy mindenki sokat mélázik, de a motivációik?... homályos maradt.

Miért hagyta el a gyerekét az anya – és a végén miért talál rá mégis olyan magától értetõdõ természetességgel? Miért keresi – minden mást hátrahagyva – az apa a feleségét, és amikor találkoznak, miért lép le mégis egy szó nélkül? Miért nem nézett körül az apa a ház leégésekor (hogy túlélte-e a család), és fut el mint egy eszelõs? Mégis: miért nem lepõdik meg, mikor visszatérve a testvére mondja hogy „mi neveltük a fiadat”? Hogy lehetnek a fõhõsöknek olyan finom, visszafogott gesztusai (pl. az apának), akirõl a végére kiderül, hogy csak pár éve is egy indulatos, féltékeny, erõszakos, követelõzõ figura volt?... Miért nem ismerte meg a férfi hangját a nõ, még negyedóra mesélés, az egyértelmûen ismerõs történet után sem, mikor aztán végül mégis, akkor hogyhogy az derült ki, hogy CSAK erre várt, miközben épp MINDEN kapcsolatot megpróbált megszakítani a fiával?...

Lehet hogy az is belejátszott, hogy nagyon rossznak tartottam a hangmérnöki munkát – nem tudom hogy az eredeti is ilyen vagy a magyar szinkronnal vált ilyenné, de iszonyú idegen „hangilag”, mikor a zajos autópálya mellett csendesen, szinte stúdiókörülményekre jellemzõ némasággal suttognak. Más helyeken iszonyú hangosan sziszegett a felvevõszalag – egyszerûen rossz volt hallgatni, ez is eltávolított az egésztõl.

Ehhez járul még az amúgy szépen fényképezett, de (nekem) már bántóan kidekázott, agyon-esztétizált beállításai, ahol mindig PONT egy grafiti, egy szálló szemétkupac, egy színekben pompázó lemenõ nap adta meg a keretet – (nekem) borzasztó mûvi, megcsinált, kimódolt, hatásvadász. Ehhez jön még hogy Ry Cooder ugyanazt a két hangot bírta pengetni végig.. ;-) (Bocs, ez már szurkálódás volt).

De ettõl függetlenül is az egész történet olyan távol van tõlem, hogy borzasztó. Csinált, mûvi, érzelgõs, mint az elején írtam („és rájött a férfi, hogy NAGYON szereti a nõt”). Mintha csak ennyi derült volna ki: mint a gyerekek vagy a tinik, akik azon kívül, hogy NAGYON szeretnek, KÉPTELENEK megélni az érzelmeiket, a másik jelenlétét, az élet gazdagságát. Ehelyett NAGYON szeretnek, aztán NAGYON féltékenyek, aztán NAGYON összeverekszenek, aztán lelépnek, aztán NAGYON akarnak találkozni – aztán mégse.

És ráadásul ilyen hosszan…