Aleksandrs Antonenko hétfõi Otellója jóvoltából megint egyszer az operai világszínvonal költözött Budapestre, közelebbrõl a Mûvészetek Palotájába; fellépése letaglózó, egyben felemelõ estéje volt a magyar operajátszásnak. Azt kaptam tõle, amit vártam: megrendítõ élményt az operairodalom e rettegett, kevesek által birtokba vehetõ szerepében. A nagyjából koncertszerû elõadáson már Esultatejával meglepetést keltett, nem a színpadi ajtón jött be, a belépõt a közönség nagy részének háta mögött, az elsõ emeleti erkélyrõl énekelte el. Remekbe szabott volt a szerelmi kettõs, a bosszú-duett, a szólók: szívbemarkoló a Dio! Mi potevi scagliar és a finálé Niun mi tema-búcsúja. A kendõ-tercettben nem láttam, elbújtatták valahová, de jelenléte szinte tapintható volt. Hangja comme il faut és ahogy mondani szokás: minden regiszterében kiegyenlített, fényes, úgyszólván korlátlan erejû hõstenor, amely könnyedén szól át a színpadra ültetett hatalmas zenekar tuttiján és mögül, ugyanakkor képes a dinamikai árnyalásra is, ami Otellóknak nem mindig sikerül. Az õ pianóit nem éreztem olyannak mint amikor egy lecsavart forte szól. Õsrobbanás volt Antonenkóé, ha ez nem is érte váratlanul a pályafutását valamennyire ismerõket. Õsrobbanás olyasvalakitõl, akinek én bizony nem mernék a fejére lépni (mint teszi azt Jago)...attól tarthatnék, még ájult állapotában is leharaphatja a lábam.

Mellette, egy tenor-opera tökéletes fõszereplõje mellett nem volt könnyû érvényesülni. Kálmándy Mihály is a nagy hangok büszke birtokosa, ez most különösen jól jött neki, tekintve, hogy -mint már említettem- a zenekar a színpadon s nem árokba süllyesztve ült. Jago szólószámait kellõ hitelességgel és hangerõvel adta elõ, az Álomelbeszélésben szép pianókat hallottunk tõle, a bosszúduettben felnõtt partnere mellé. Hangjával Jago tudott lenni, színpadi rendezés, játék nélkül is. Rost Andrea zajos közönségsikerét nem éreztem teljes mértékben indokoltnak. A szerelmi kettõsben Antonenko szinte magához emelte, együttesük szépre, ihletettre sikerült, a két középsõ felvonásban, ahol Desdemona szerepe amúgy is elég vázlatos, a mûvésznõ hangja és személyisége nekem valahogy elsikkadt. A várva-várt Fûzfadalt és Ave Mariát kellõ koncentráltsággal, meghatóan adta elõ, de paradox módon itt éreztem leginkább, nem drámai szoprán õ, nem volt az és most sem az: szép pianói vannak, hangja \"fent\" kissé vékony, közép- és fõként mély regisztere -ha van- alig hallható vagy forszírozott, tegnap este legalábbis ez volt a helyzet. Neki volt a legkevesebb esélye arra, hogy az együttesekben, fõleg a III. felvonás fináléjában hangja átjöjjön a zenekar mögül, ahová a szólistákat, megkockáztatom: nem túl szerencsés ötlettel állították. Balczó Péter Cassióként megfelelõ volt ismeretesen hálátlan szerepében, Németh Judit vokális problémáit sajnos Emília rövid szólamában sem lehetett nem észrevenni. A comprimario szereplõk közül a Lodovicót éneklõ Cserhalmi Ferencet említeném külön. Montanót Egri Sándor, Roderigót Ujvári Gergely, a Hírnököt Zsigmond Géza szólaltatta meg.

Méltó társa volt a nagy tenorprodukciónak Kocsár Balázs vezényletével a társ-fõszereplõvé elõlépett, színpadon ülõ Operazenekar -a III. felvonásban a térhatás kedvéért az I. emeleten kétoldalt és a II. emeleten középen elhelyezett rézfúvós fanfárokkal- és az Operaház Énekkara (betanító: Csiki Gábor) is a tõle joggal elvárt és jó ideje megszokott magas színvonalon abszolválta súlyos szólamát. Az Operaház Gyermekkara (betanító: Hajzer Nikolett) egyenruhában kissé iskolásan, de szépen adta elõ a T\'offriamo il giglio-dalocskát.

Visszavárjuk Antonenkót, minél hamarabb, pályája csúcséveiben, más szerep(ek)ben is.