FeHér Elephánt Kulturális Ajánló Portál-------- www.toptipp.hu--------------------- Benjamin Britten: LUKRÉCIA MEGGYALÁZÁSA---------------- Matthias Oldag------------------- Gerai Opera ------------------------------- Miskolci Operafesztivál------------ Lírai tenor narrátor vezet be az etruszk-római történetbe, majd három komor katona mutatja meg, hogyan is kell férfias erõvel énekelni. Nagyszerû a két római generális: Martin Hasler és Sindre Ogaard, a brutális Tarquinius szerepében Birger Radde sztentori hanggal uralja a színpadot. Hihetetlen öröm Benjamin Britten zenéjét hallani: takarékos szólamokkal, káprázatos hangszereléssel dúsítja fel a 13 /Tizenhárom!!!/ tagú zenekar hatását, ellentétben a mai szerzõkkel, nem zenekari szólamként kezeli az éneket, hanem változatos, gazdag invenciójú mozgásokkal kíséri azt. Egy üstdob és egy hárfa képes drámai hátteret képezni, rezek nélkül, egyetlen kürttel súlyosbítva is elementárisan szólnak a fafúvók, megfelelõ közegben átütõ hatással bír egy felcikázó brácsa-szóló. Jens Troester letisztult egyszerûséggel érvényesíti a partitúra legapróbb részleteit is, a kiváló zenekar élén minden lehetõséget megad a fantasztikus énekeseknek. A Rómába lovaglás epizódját Cristoph Genz tenorja meséli el, alatta Britten zseniális programzenéje dübörög. Lukrécia otthonában Bianca Koch szopránja veszi át a Narrátor szerepét, az Úrnõ, a Dajka és a Szobalány, Isalv Bianca, a rendkívüli muzikalitású mezzoszoprán: Chritina Bock és Alexandra Büchel társaságában, a mennyei lebegésû "Good Night"-kvartettel tetõzve a lenyûgözõ elsõ felvonást. Matthias Oldag, aki tavaly, a máris legendás Wozzeck-kel lett csodált emblémája, a Cegléd nagyságrendû német város, Gera Operájának, mértéktartó, klasszikusan kiegyensúlyozott rendezéssel mutat példát a modernkedõ hazai hepciásoknak. Nálunk a hadurak nyilvánvalóan Hondákon dübörögtek volna, a római patriciusházat plazmaTéVék, szobabiciklik és kütyü-robotok tették volna "korszerû"-vé, nem is beszélve a papagáj-színek harsány kavalkádjáról. Pedig az operában, ötletelés helyett inkább a drámai helyzetek kibontása, a kortárszenei hangvétel, a szereplõk színészi perfekciója tesz igazán "modern"-é, ahogy ezt ebben a produkcióban, fájó irigységgel láthatjuk- hallhatjuk. Rettegve vártuk a meggyalázás pornográfiáját, de a bámulatos arányérzékû rendezõ elkerüli a csapdát: naturális, mégis ízléses, valós jelzésekkel józanul stilizált tud maradni. A lehetetlen szituációt Isalv Bianca, teljes mértékben a zenei megjelenítés szuggesztiójára építõ drámai szopránja teszi hitelessé, amely a megszégyenülés ébredésének eksztatikus kitörésében tovább fokozódik. Vörösruhás gyászban, iszonyatos kétségbeeséssel jut el az öngyilkos tõrig, katartikus alakítással feledtetve Ronald Duncan librettójának gyengeségeit. Végül a Narrátorok valami érthetetlen "krisztus"-ozásba (?!?) kezdenek, de ez semmit sem von le a páratlan elõadás lenyûgözõ hatásából.