nagyon rég szenvedtem ennyit egy színházi előadáson. nem attól lesz modern a darab mert felvisszük a tetrist meg a gépfegyvert a színpadra. unalmas, vontatott, megpróbáltam orbánt felidézni richárd szerepében, de nagyon nehezen ment. alföldi néha elég jól játszott, de aztán visszazuhant a ripacskodásba a többi színész közé

Alföldi ripacskodását rossz volt nézni. Sokan ott hagyták a szünetben, én bánom, hogy nem tettem, most is kiráz a hideg, ha eszembe jut.

Még novemberben láttam, de még most is a hatása alatt vagyok! Remek darab! Alföldi..... áh, ahogy a színpad széléről mondja és mondja, bele az agyamba azokat a fura gondolatait, miközben csöpög az az izé, víz vagy mocsár.... kiráz a hideg, és meg kell néznem újra!
Nagyon jó rendezés, nagyon színvonalas előadás. László Zsolt, Martin Márta, Sodró Eliza, Pál András, Kováts Adél... durván jók mindannyian!
Köszönöm!

Shakespeare III.Richárdja mindig divatos királydráma volt és maradt. Demokráciákban is, kemény-puhább diktatúrákban, autoriter, illiberális és egyéb jelzõkkel ékesíthetõ rendszerekben is. Nálunk egyebek közt a Rákosi-rendszerben Major Tamás személye volt a garancia a címszerepben és a Nemzeti igazgatói székében arra, hogy a hatalom ne magát lássa a darabban és akörül; a kádári érában a konszolidáció csúcskorszakában (1969) a Madáchban mutatták be Gábor Miklóssal -ezt az elõadást magam is láthattam már- és a hatalomnak szintén nem kellett túlzottan aggódnia esetleges áthallás(ok) miatt. Az új Nemzeti Színház felejthetõ produkciója (2004) után a rossz hírû király most egyszerre három pesti színpadon is megjelent, hogy tudósítson: \"York napsütése rosszkedvünk telét tündöklõ nyárrá változtatta át\". Néhány éve azonban történt egy történelmi és tudományos jelentõségû esemény: DNS-minta alapján azonosították Gloster hercegének maradványait és uralkodónak kijáró egyházi és világi pompával, több tízezres tömeg kísérete mellett helyezték végsõ nyugalomra Leicesterben. Ezt is megértük. Közben -inkább már korábban- megkezdõdött III. Richárd néminemû újraértékelése és egyes történészek fõleg a York-házat követõ Tudorok számlájára írják Richárd személyiségének shakespeare-i karaktergyilkosságát. Ezt is megértük. Politikusok, uralkodók, mások is utóbb átértékelhetõk: pro és kontra.

A Radnóti Színház új produkciója nem értelmezi át az uralkodót és cselekedeteit, inkább ki- sõt túlhangsúlyoz. A hatalom megszerzése a nyomorék herceg életének egyetlen célja, értelme, bármi áron, ezért \"úgy dönt, hogy gazember lesz\". A hatalom megtartása tán már nem olyan fontos számára. (\"Országomat egy lóért!\") Ez utóbbi tekintetben azonban, el kell ismerni, Richárd számos államvezetõ-utódja más nézeteket vall(ott). Andrei Serban rendezése felvonultatja a rendezõi színház megannyi elemét. Már a plakátok figyelmeztetnek: \"elõadásunk megtekintését stroboszkóp, erõs fény- és hanghatások alkalmazása miatt erre érzékeny nézõinknek nem ajánljuk!\" Okkal teszik: színek, zajok özöne, színpadi füst és köd, dübörgés, mikrofonba szónokolás és visszhangosítás, szintetizátoros hangeffektek, géppuskaropogások, villódzó neonfények tobzódnak; a színészek olykor a színpadon kívül rohangálnak, hangsúlyos pillanatokat -gyengébbek kedvéért- a nézõtéri fények gyakori kigyúlása jelez, elmaradhatatlan a mobiltelefon, a kerekesszék meg sok egyéb ismerõs, \"divatos\" tárgy és nem hiányoznak bizonyos kül- és belhoni politikai aktuál-áthallások sem, #meetoo-tól kezdve mohó hatalomvágyig és korrupcióig, kikacsintó gegekig. Kihagyhatatlan kísértéseknek úgy látszik, egyszerûen nem lehet ellenállni. Mindeme rendezõi ötletcunami így együtt, a Radnóti parányi színpadán és légterében megsokszorozódik, eltorzul: még a púpos, vasalt csizmában (mûlábbal?) sántikáló, fém-mûkezes címszereplõnél is torzabb lesz: \"sok\". Mindez három és fél órán át, egy szünettel. Vas István klasszikus fordításába -tudtommal- csak mértékkel piszkált bele Závada Péter, tetszettek Nagy Fruzsina jelmezei, Menczel Róbert díszlete megfelelt, bár a vas csigalépcsõ elég kényelmetlen lehet a rajta fel és le sûrûn futkosó színészeknek.

A színészeknek, akik olykor szinte már nem is beszélnek, hanem szónokolnak, deklamálnak. Meg kell hagyni, ennek van pozitív hozadéka is: az idõnkénti szájbarágós beszédmodornak köszönhetõen könnyebben követhetõ a cselekmény. Alföldi Róbert dicséretesen, alázatosan hajtja végre a rendezõi utasításokat: vélhetõen õ nem így rendezte volna meg önmagát, de kétségtelenül bravúrosan oldja meg a világirodalom egyik legterjedelmesebb szerepét: elragadó az építkezése, kicsit elsietett a bukása, az alakítás összességében, fizikai és mentális értelemben egyaránt maradandó élmény. László Zsolt puszta színpadi jelenléte lenyûgöz, õ aztán igazán 3 az 1-ben: Margit királyné, Edward, a 13 éves walesi herceg és Shakespeare alakjában persze másképpen, de múltkori-itteni Lear-je színvonalán alakít. Jók a többiek, többen több szerepben: Pál Andrást, Gazsó Györgyöt és Schneider Zoltánt emelném ki a férficsapatból. Kováts Adél mint Erzsébet királyné -bizonyára függetlenül igazgatói sarzsijától- extra hangsúlyokat kap a rendezõtõl, õ puskázza le Richárdot és -az eredetitõl eltérõen, ekképpen a dráma végkicsengését áthangolva- a finálé záró monológja is az övé. Sodró Eliza Cordélia után most Lady Annaként és \"mellesleg\" a kiskamasz yorki herceg szerepében tovább közelít az élvonalhoz, s elégíti ki vele szembeni elvárásaimat. Martin Márta tömbszerûen hangsúlyos anyakirálynét hoz. Kelemen József, Porogi Ádám és Rusznák András felsorolása teszi teljessé a szereplõgárdát.