Bizonyára nem csak ez a film esett áldozatául a Port el...baltáz...ott kategorizálásának. Ha vígjátékként jelölik, akkor várható, hogy a legtöbb ember nem fog elmélyedni a film leírásában vagy utánajárni, hogy valóban megfelel e az elképzeléseinek. Egy vígjátékot vár és kap helyette egy drámát. Egy elképesztően jó drámát, de sokak számára ez a műfaj, pláne skandináv megközelítésből emészthetetlen. És "ping" nyom rá egy 3-as értékelést. A következő 100 meg már meg sem nézi, mert látja, hogy "mindenki" szerint rossz film. Nyilván akihez el kell jutnia, ahhoz el fog jutni, de azért szomorú, hogy egy szimpla hanyagságon múlik ha mégsem.
Pedig ez egy igazán értékes alkotás és nagyon sok univerzális, jelenkorunkat jellemző problémát feszeget. Eleinte ez még nem egyértelmű, mert a a főszereplővel nem könnyű azonosulni, a környezet és a szereplők interakciói is annyira "dán(/skandináv)", hogy lassanként, ahogy a rétegeket felfejti a történet jövünk csak rá, hogy a kulturális különbségeken túl mindenki annyira hasonló szituációkkal szembesül.
SPOILER
Ha magunk nem is éltük át, biztosan van a szűkebb-tágabb környezetünkben olyan személy, aki keresi de nem találja helyét a világban. Laura épp ilyen. Tinédzserként maga mögött hagyta a vidéki otthonát, nevet is változtatott, hogy ezzel is kifejezze a múltjától való elszakadását. No meg íróként az Irina valóban egzotikusabb keresztnév a Lauránál - legalábbis dánként. Magára agatta a nagyvárosi élet minden attitűdjét: szülővárosában deviánsnak ható öltözködése, frizurája, szenvtelen és kissé megvető viselkedése eredendő közegével szemben, a klímaválság miatti folyamatos szorongás, a vegetáriánus életmód, a nyitott párkapcsolata, entellektüel voltának folyamatos kihangsúlyozása éles kontrasztban áll a hallgatag, csak a tehenekkel vagy tehenekről beszélő apjával, a "csak azért mert én megeszem ezt a szelet húst még nem lesz vége a világnak + gyűjtsenek szelektíven Indiában meg Kínában ők sokkal többen vannak" bátyjával és nagyjából mindenki mással is, akiket a legkevésbé sem foglalkoztatnak a nagyvilág dolgai, viszont a józan felfogásuk, őszinteségük, a közösség összetartása, és az életükkel való megbékéltségük még életidegenebbé teszi az Irina/Laura által képviselt világot. Nyilván kissé sarkít a film azzal, hogy ilyen közhelyesen szembeállítja a vidéki és nagyvárosi emberek gondolkodásmódját, de lássuk be van azért ebben némi igazság és nem is kell Dániáig menni érte. Nem tör pálcát egyik "tábor" felett sem, de azért mindkettő fonákjából láthatunk jócskán. Kedvencem amikor műértően csodálják a létrát egy kiállításon, gondolván hogy valami mélyértelmű installáció, majd a munkás összecsukja és arrébb viszi.
A film egy pontján egyébként mi magunk is együttérzünk Laurával, és elhisszük, hogy itt felnőni valóban maga lehetett a pokol, mint ahogy azt többször kihangsúlyozza, művészként is ebből a borzalmas(nak vélt) gyermekkorból meríti az inspirációt. Gyermekkorának tönkretevője és megkeserítője egyébként jövendőbeli sógornője és bebizonyosodik, hogy nem csak Laura emlékei torzítanak, Catrine valóban képes olyan tettekre, amik bizony objektíve sem mennek át a becsületesség rostáján. A gyermekkori gyötrelmeket (?) elbagatellizáló, vagy legalábbis tevékenyen közbe nem avatkozó szülők is Laura képzeletbeli vádlottak padjára kerültek és nem múló haraggal és nehezteléssel viseltetik irántuk, amit csak a felnőttkori lelkierejével képes ideig-óráig palástolni. Aztán idővel rájövünk Laurával együtt, hogy nem is került olyan távol ettől a világtól mint hitte és a gyökerei nélkül teljesen elvesztette az önazonosságát és életkedvét (mint ahogy erre gyermekkori barátja kevésbé szofisztikáltan fel is hívja a figyelmét). Igen, bizonyára érték gyerekkorában megpróbáltatások (kit nem?), de ezek feltehetően nem voltak olyan horderejűek, mint ahogy azt tizenévesen megélte és évekre konzerválta magában, másrészt a vélt vagy valós traumák feldolgozására nem gyógyír ha hátat fordítunk neki - ezt valahol valaki valahogy ki is mondja a filmben. A sógornőjével verekednek egy jót annak esküvőjén, mindenki őszintén kitárulkozik a lelki életét illetően, kimegy a harag, lehull az álarc, szent a béke.
Ez nyilván nem ennyire egyszerű a valóságban, de az tény, hogy a lelki életünkben való vájkálás, és önmagunk mártír szerepbe való helyezése, a szüleink okolása kissé talán túlszaladt. Néhány generációval ezelőtt a szőnyeg alá söprés és a felragasztott széles mosoly mögötti boldogságtalanság dívott, ami szintén nem a jó út, de az emberiség szeret mindig egyből nem a lóra, hanem annak a túloldalára esni. Szerintem ez erről (is) tanmese.

Nem tudom, miért nézek új filmeket. Meg kéne várnom, amíg kiderül, mennyire tetszik másoknak. Azt ugye elosztom kettővel és választok valamilyen védőitalt is mellé. Ehelyett végigszenvedtem, hogy egy elfajzott művésznő hazamenjen falura a még hülyébb fiújával és együtt töketlenkedjenek a városban és otthon egyaránt. Kétségbeejtően humoros volt, amikor egy gyogyós mozgássérültet próbált utánozni, mert tizenévesen az jól állt neki.